Alapjáraton nem szeretem, ha fényképeznek, de elfogadom, hogy olykor nincs mese, be kell állni a gép elé, az ember szeme elréved, borongósan a távolba, vagy vigyorogva a lencsébe néz, mikor mit kérnek. Pózol. Mintha az örökkévalóságnak élne egy pillanatig, legbelül nagyon oda nem illő gondolatokkal.
És akkor még ez is, nézz a vakuba. Az ellenérzésemen sokat oldott a viccelődés, saját pózolásunkon poénkodtunk négyen, egyikünk sem modellkedett még, hát idegenkedtünk a kamerától, és nevettünk ezen az idegenkedésen. Az (ön)irónia lenne a közös hang? Szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy egy rovat működjön.
Ahhoz egy nyelvet kell beszélnünk. S hiá-
ba írunk és gondolkodunk mind a négyen magyarul, ez 2017-ben, sajnos, nem alap.
A PC- és a genderőrület közös szótárainkat veri szét. A fogalmi gondolkodás amúgy sem erőssége a magyar kultúrának. Nem győzöm eleget idézni egy budapesti filozófus meglátását, miszerint Magyarországon többen tanítanak irodalmat, mint ahányan egyáltalán olvasnak filozófiai műveket. A mi kultúránk irodalomcentrikus, és ez az állítás a Kellék szakfilozófiai folyóiratnál töltött másfél évtizedes szerkesztői múltam alapján igaznak tűnik. Erre az ingatag alapzatra tevődik rá az ún. „nyugati világból” begyűrűző értelmetlen nyelvi és gondolati cölöptologatás. Erről lehet beszélni, arról nem, amarról lehet, de nem úgy, megint másról beszélni kell, és csak arról kell beszélni, ő meg egy varrógép szeretne lenni, úgy szólj hozzá. Szavakat tiltunk ki az élő nyelvből, könyvekből lúgozzuk ki a lényeget egy-egy központi fogalom felülírásával, egybites ideológiák alapján írjuk újra a történelmünket vagy tagadjuk meg a több ezer éves kultúránkat.
Lassan eltűnik az értelmes beszédnek még a lehetősége is. Nemhogy közös premisszáink nincsenek, még közös valóságot sem élünk. Hitigazságokat mantrázunk a biztonságos és egymással teljességgel párhuzamos Facebook-buborékjainkban.
Édesapám – esztergályosból lett asztalos, aki, ha nem muszáj, ki sem mozdul a székelyföldi kis völgyből, ahol született – például egyáltalán nem érti, ha egy magyarországi politikus vagy véleményvezér azt állítja, hogy itt diktatúra van. Szüleim életének jelentős részét megnyomorította Ceaușescu kommunista rémuralma, pontosan tudja, hogy milyen egy diktatúra, és a valóságérzékelésével homlokegyenest ellenkező tételmondatokra csak legyint.
Valami hasonló homlokráncolós, fejrázós állapotból rángatott ki az a felkérés, hogy havonta egyszer írjak publicisztikát a Figyelőbe három kolléga mellett. Édesapám megteheti, hogy lassan hét évtizedes életbölcsessége alapján legyintsen. Én a pár hónapos kisfiamra nézek, és úgy érzem, nem hagyhatom. Ez a rovat kísérlet arra, hogy közös szótárunkat értelemmel töltsük meg.
És a fotózáson megéltek alapján megnyugtató az a tudat, hogy legkevesebb négyen vagyunk hozzá. Mert jól éreztük magunkat, egy nyelvet beszéltünk.
