Ahányszor terrorcselekmény történik (az elkövetők által deklaráltan Allah és az iszlám nevében), nyugati politikusok, publicisták, celebek és egyéb megmondóemberek egymást félretolva állnak a mikrofonállványhoz kijelenteni: minden látszat ellenére az esetnek semmi köze a mohamedanizmushoz. Azt gondolnánk, politikusainkat a társadalmi-gazdasági folyamatok menedzselésében való jártasságukért, adottságaikért választjuk, a színészek legfőbb talentuma egy másik karakter hiteles és meggyőző megformálása, a sportolók fő erénye fizikai képességükben rejlik. Nos, nem. Kiderült, hogy mindannyiuk igazi szakterülete az iszlám teológia… És gondolom, nemcsak a terroristáknak nincs közük ehhez a valláshoz, hanem azoknak az imámoknak, hittudósoknak és egyéb vallási vezetőknek sem, akik kiképzik a merénylőket és az ideológiai muníciót adják nekik…
De ne ironizáljunk ennyire, a dolog egyáltalán nem vicces. Az egyik oldalon számos mélyen elkötelezett, hithű, a próféta tanításait éveken át tanulmányozó, a hitéért meghalni hajlandó muszlimot találunk, aki az általa elkövetett, inspirált vagy csak eltökélten támogatott terrorcselekményekről büszkén jelenti ki, hogy az iszlám nevében tették. A másik oldalon pedig egy rakat tájékozatlan, sok esetben akár lelkes, idealista, őszinte és jó szándékú nem muszlimot találunk, aki nagy valószínűséggel soha nem olvasta a Koránt (maximum egy-két lelkesen idézett, a mű egészéhez képest jelentéktelen vagy kontextusból kiragadott mondatot). Ezek az emberek állítják nagy határozottsággal a legelkötelezettebb muszlimoknak: „Srácok, teljesen félreértitek a saját vallásotokat.”
Kedvenc kiragadott részletük: „Egyetlen embert megölni akkora bűn, mint elpusztítani az egész emberiséget.” Nem szeretnék hosszas teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni, de ez nem is szükséges. Az iszlám szent szövegei, a Korán és az ún. hadíszok (Mohamed próféta életéről és tanításairól szóló, szájhagyomány útján terjesztett, majd lejegyzett közlések) részletes, az élet minden területére kiterjedő útmutatást adnak a hívők számára. S tartalmaznak egy nagyon fontos szabályt, az ún. „abrogáció törvényét”. Amennyiben a Korán valamely fejezetei, a különböző isteni kinyilatkoztatások között bármiféle ellentmondás támadna, minden esetben az időben később keletkezett fejezet az érvényes. Míg az iszlám kialakulásának korai szakaszában, a medinai évek alatt Mohamed és követői kisebbségben, háttérbe szorulva éltek, egy sokkal békésebb, épp a kisebbségeket óvó eszme- és hitrendszert vallottak. Mekka diadalmas bevétele után, immáron uralkodóként, a próféta agresszív, elnyomó, további hódításokra buzdító, a külső és belső ellenségekkel egyaránt kegyetlenül leszámoló tanokat kezdett hirdetni és alkalmazni. Ekkor keletkeztek a Korán későbbi, a korábbiakat felülíró („abrogáló”) fejezetei. A gyakori, „az iszlám a béke vallása, olvasd el a Koránban” kioktatás, az iszlám bírálóit tudatlan, tájékozatlan, előítéletes stb. iszlamofóbnak nevezve duplán abszurd tehát; ugyanis épp ők azok, akik teljes tudatlansággal, ám annál nagyobb magabiztossággal beszélnek blődségeket az iszlámról, idézik a Korán egyes részeit a kontextusból kiemelve.
Érdemes lenne inkább elolvasni Peter Townsend magyarul sajnos nem elérhető, Nothing To Do With Islam? című, igen tanulságos, az apologéták összes mantráját kiválóan megcáfoló könyvét.
