A legenda szerint Silena város mellett, a tóban lakott egy mérges sárkány. Rettegésben tartotta a város lakóit. Kiengesztelésére naponta juhokat, majd amikor ezek elfogytak, embereket áldoztak. Egyre nagyobb áldozat, egyre több engedmény, hátha kiengesztelődik, hátha ez elég lesz neki…
Elképzeljük, amint a város polgárai körében esetleg felmerül, valami bajkeverő felveti, hogy nem volna-e valami jobb módszer megszabadulni a fenyegetettségtől… mondjuk szembeszállni a sárkánnyal? „Ugyan már – reagálhatnák erre a város köztiszteletben álló, s persze, ami nagyon fontos, a sárkány által is elismert, elfogadott elöljárói. – Az nem lenne méltó az ősi elvekhez.” Inkább egy újabb áldozat a sárkánynak, de büszkén, magunkat kihúzva (már amennyire a hajlott gerinc, a sörhas és a kötött pulóver engedi) mondhatjuk: sosem engedtünk a morálból, nem vettük fel a kesztyűt, nem használtuk vele szemben a saját eszközeit… micsoda méltóságteljes vereség!
Eszembe jut egy példa, amelyet Vox Day nagyszerű könyvében, a Social Justice Warriors Always Lie-ban (A társadalmi igazságosság harcosai mindig hazudnak) olvashatunk. Egy baloldali és egy jobboldali párbajozik, a bíró pedig egy ún. „mérsékelt”, egy „igazikonzervatív”. Utóbbi elkezdi számolni az öt lépést, de a baloldali kettő után megfordul és „te szemét elnyomó!” felkiáltással azonnal tüzelni kezd. Persze mellélő. „Mi a franc?” – kiált fel a jobboldali, és megfordul. „Hogy mersz megfordulni? Ez szabálytalan!” – kiabál a baloldali, amit az igazikonzi bíró is megerősít: „Még három lépést kell tenned, mielőtt megfordulhatsz.” „De hát ő kettő után rám lőtt…” – panaszkodik a jobboldali. „Ne ereszkedj le az ő szintjére! – mondja a mérsékelt. – Nem a megfelelő módon győzni rosszabb, mint veszteni!” „Megőrültél?” – mondja a jobboldali és célba veszi baloldali ellenfelét, aki azonnal elbújik és összehugyozza magát. „Hogy képzeled? – ordít az igazikonzi és megcélozza pisztolyával a jobboldalit. – Ha nem fordítasz hátat azonnal, magam lőlek le, te becstelen disznó!”
Az „igazikonzi” inkább a sajátjaira lő az ellenfél helyett. Mindig a jó modort kéri számon. Folyton olyan középutat keres, amely nem létezik. Szövetségesként nem túl hasznos, de nem is teljesen reménytelen: némileg képes lehet a tanulásra, miután a baloldaliak, akiknek folyton megfelelni akar, elégszer elárulták, hátba szúrták stb.
Poénos is lehetne, de nem az. Jól mutatja, milyen mélységekig jut el, sőt mennyire egyenes és elkerülhetetlen út vezet ezekhez a mélységekhez akkor, amikor valaki elkezd megfelelni a liberálisoknak. Először eljátssza a „nagy középen álló” szerepét, majd pedig a nagy megfeleléskényszerben rendre épp a sajátjait támadja. Persze a liberálisok imádják az ilyet, szerintük ilyen a „jó konzervatív” – hát persze, hiszen könnyű legyőzni, nem valódi ellenfél, nem áll semmilyen módon az útjukba. Sőt még segít is; „baráti” tüzet nyit a normalitást, a hagyományos értékeket valló, a liberálisokkal szemben a megfelelő eszközökkel küzdeni is hajlandó tényleges konzervatívokra (idézőjel nélkül).
Nem úgy, mint Sárkányölő Szent György. Aki a zászlós lándzsájával előbb fejbe kólintotta, majd pedig kardjával leszúrta a sárkányt. Nem válogatott az eszközökben, nem finomkodott. Nem magyarázta el a királylánynak, hogy a béke, a tisztesség, az elegancia, a morál stb. jegyében igenis vállalnia kell, hogy ő a sárkány következő áldozata, és haljon meg büszkén. Ő inkább fogta és ledöfte a szörnyet. A sárkánnyal nincs alku, nincs kompromisszum, nincs kölcsönös respekt – mert az a saját természetéből fakadóan nem ismeri ezeket a fogalmakat.
Na ezt üzeni Sárkányölő Szent György.
