Arisztotelész óta erre van egy válaszunk, pontosabban erre a válasz a politika. A politika a nyugati kultúrában az életproblémáink megoldásának a terepe, és amióta száműztük Istent a mindennapi tevés-vevésünk világából, vagyis a felvilágosodás óta az egyetlen terepe. A politika tehát, csakúgy, mint a filozófia, arra a kérdésre keresi a választ: hogyan éljünk? Tudta ezt Platón is, ezért érvelt a filozófus királyok mellett, aztán a gyakorlatban keserűen kellett megtapasztalnia, hogy ez azért nem így működik. Le is hátrált Európa erről a megközelítésről a filozófusok nagy bánatára, de az élet már csak ilyen, nem nagyon lehet megregulázni egyetlen nagybetűs igazsággal.
A politika tehát napi gyakorlat. Nekünk kell döntenünk és választanunk. Ez a nyugati kultúra természetéből fakad, sokat nem is rugóznék rajta. Tetszettünk forradalmakat csinálni, nekünk kellett és kell a demokrácia, a jó öreg Churchill szerint azért, mert ennél jobbat még nem találtak ki.
Az igazán érdekes kérdés viszont az, hogy van-e élet a politikán túl. Jelenleg Magyarországon nagyon úgy tűnik, hogy nincs. Mindent elföd a kampányzaj, volt barátok feszülnek egymásnak. De hát ez meg a politika természetéből következik, mert a politika szenvedély is.
Nemrég egy ismerősöm társaságban felsóhajtott, hogy olyan országban szeretne élni, ahol az emberek azt sem tudják, ki a miniszterelnök. A társaság jelentős része sűrű bólogatások közepette helyeselt. Elegük van a politikából. A fociról, a nőkről, az irodalomról, a zenéről akarnának beszélgetni, ha már (még?) szóba állnak egymással. És majdnem megköveztek engem, amikor megpróbáltam amellett érvelni, hogy az, hogy a fociról, a nőkről, az irodalomról, a zenéről akarunk beszélni, kőkemény politikai állásfoglalás. Mert ezzel azt állítjuk: ezek vagyunk mi. És ez a politika lényege. Nem a kormányfő személye.
A politika közösséget teremt (egy jó miniszterelnök összetartja a közösséget). Lehet váltani egyik politikai közösségből a másikba, de mindenféleképpen egy politikai közösség tagjai maradunk. Az egyén a politikai közösségen kívül védtelen. A politikai közösség garantálja a jogainkat, és csak a politikai közösség képes erre. Európa ezt a XX. században Auschwitz példáján keresztül megtanulhatta volna, ha képes lenne a tanulásra. Hannah Arendt mutatott rá arra, hogy a zsidóság akkor veszítette el a jogait, amikor kilökték őket a német (magyar, román stb.) nemzetből mint politikai közösségből.
Számunkra az elsődleges politikai közösség a nemzet. Mint keret elég rugalmas ahhoz, hogy mindenféle ideológia beleférjen. Kivéve a nemzettagadó utópiákat. A nyílt társadalom eszméje ráadásul következményeiben pont a céljával ellentétes: nem erősíti az egyént, hanem kiszolgáltatottá teszi. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata ma sem véd meg senkit. Az emberi jogok deklaratív jogok, és ha nincs erőnk érvényesíteni azokat, akkor annyit is érnek.
Éppen ezért a nagy feladvány az Európai Unió számára a következő években az lesz, hogy gazdasági és érdekközösségből képes lesz-e politikai közösséggé szervesülni. Ennek egy próbaköve van és lesz: képes-e az EU megvédeni a polgárait? Ha nem, akkor nem lesz ebből politikai közösség. És akkor szükségszerűen szét fog esni.
Ez bizony életprobléma.
