Ezek a szavak azért fontosak, mert folyamatosan érezzük a szelét, mint egy kellemetlen légynek, amit sem kikergetni, sem lecsapni nem lehet, mégis ritkán fogalmazzuk meg, mi is annyira rém idegesítő a liberálisok affektálva előadott okoskodásaiban:
„Itt himbálódzik az orrunk előtt a csali. Ez a csali az a mondat, hogy valójában a kereszténydemokrácia is lehet liberális. Javaslom, hogy ne hirtelenkedjünk, nehogy véletlenül horogra akadjunk. (…) Mondjuk ki nyugodtan, hogy a kereszténydemokrácia nem liberális. A liberális demokrácia az liberális, a kereszténydemokrácia per definitionem nem liberális. Ha úgy tetszik, illiberális. Ezt három nagy ügyben konkrétan is meg tudjuk mutatni. A liberális demokrácia a multikulti mellett áll, a kereszténydemokrácia pedig elsőbbséget ad a keresztény kultúrának, ami egy illiberális gondolat. A liberális demokrácia bevándorláspárti, a kereszténydemokrácia bevándorlásellenes, ami tőrőlmetszett illiberális gondolat. A liberális demokrácia a variálható családmodellek pártján áll, a kereszténydemokrácia pedig a keresztény családmodell alapján, ami szintén illiberális gondolat.”
Ez, mondhatni, a sztenderd liberális trükk. Eszerint minden tiszteletre méltó gondolat, irányzat, politika szükségszerűen liberális, tartalmaz liberális elemeket, vagy maga a liberalizmus szülte. (Természetesen minden szépet és jót a liberalizmus szült, mondani sem kell.) Ez a liberális axióma. Ennek megfelelően a kereszténység is tulajdonképpen, végső soron liberális, Jézus volt az első liberális, kicsit szocialista és persze hippi és migráns is. Ő is azt mondta, hogy tégy úgy, ahogy jónak látod, tedd a társadalmadat nyitottá, házasodjál bakkecskével.
Ha valaki kereszténynek mondja magát a politikában, annak automatikusan ezt a hollywoodizált, nyáltengerben úszó „kereszténységet” kell képviselnie. Azt kell mondania, hogy be kell fogadni mindenkit, nagyon szereti az iszlámot, támogatja a magzatok élve szeletelésének a jogát, s szerinte a házasság állhat két férfiból, három nőből és egy kaktuszból (ő lenne a gyermek), hiszen úgy szól az üzenet: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”
Túl azon az alapszintű lütyőségen, amit a naiv liberális közéleti prédikátorok tolnak nullhuszonnégyben (igen, ők meggyőződésből kretének), a trükk lényege a liberális hegemónia biztosítása: minden gondolatnak, elképzelésnek meg kell mérettetnie a Szent Liberális Inkvizíció ítélőszéke előtt, meg kell nézni, illeszkedik-e a liberalizmus tantételeihez, és csak ha sikerül ezt az akadályt megugrani, akkor kerülhet rá a tiszteletreméltóság címkéje. Ellenkező esetben a „populista, nacionalista” bilibe dobják, ezek pedig nem tiszteletre méltó irányzatok. (Az „igazi keresztény” – tehát a liberális – pedig nem lehet nacionalista, tudjuk, mert az egyetemes emberi jogi stb.)
Jellemzően azok hangoztatják a kereszténység liberális mivoltát, akiknek előbbihez az égvilágon semmi közük nincs. Ezt csak a politikai mezőn használt harci eszközként forgatják, más jelentősége aligha van. Fordítsuk tehát meg a fegyvert: vagy keresztény vagy, vagy liberális. Elvégre a keresztények mégiscsak parancsolatokat kaptak, nem pedig javaslatokat vagy megfontolandó és cáfolandó filozófiai tételeket. A parancsolat pedig súlyosan autoriter kategória, egy valódi liberálisnak nem parancsol senki!
