Miről is szól ez a dalverseny? Persze van egy hivatalos szöveg a népek közötti barátságról, egymás kultúrájának a megismeréséről, blabla… Meg persze a zenéről is szólna, de valójában nagyon nem.
A verseny története során egyetlen nyertesnek hozott masszív karriert a győzelem: ez az ABBA. Céline Dion 88-ban ugyan nyert (svájci színekben!!!), de addigra már hét lemeze jelent meg franciául, a nemzetközi karrierje pedig két évvel később indult be, az Eurovíziótól teljesen függetlenül. Esetleg az osztrák‒svájci Udo Jürgens 66-os győzelme valóban karrierindító volt, de ez a karrier kizárólag a német nyelvterületre korlátozódott. És volt pár előadó, aki addigra már jócskán befutott (Cliff Richard, Julio Iglesias, Engelbert Humperdinck, Olivia Newton-John, a Baccara duó, a t.A.T.u. együttes, Bonnie Tyler stb.), de egyikük sem nyert. (Kivéve a Katrina & The Waves 1997-ben.)
Szóval a hatalmas hájp ellenére ez a verseny nem repít szupersztár státuszba. És ezért (is) nagyon fontos, hogy a helyén kezeljük. Mert miről is szól valójában? Egy jó nagy dili, az nem vitás. És persze remekül lehet ezen keresztül (is) promotálni a „nagyszerű, egységes Európa” eszméjét. Amivel nem is lenne baj. A dalverseny mára azonban az LGBTQ2 (ki tudja, hány betűt vagy számot kell ma épp hozzáadni)-törekvések – vagy ha a politikai korrektséget kukába dobjuk, a „buzilobbi” – egyik legfőbb instrumentuma lett. Nemcsak amiatt, hogy szinte minden második produkcióban legalább a táncosok egy része (sokszor maga a főelőadó is) meleg kell legyen, de legalábbis valamiféle érzékenyítésnek mindenképp szerepelnie kell az előadásban; hanem azért is, mert épp ez a nemzetközileg is nagyon szervezett és összetartó közösség teszi ki a műsor legnagyobb, legmegbízhatóbb rajongótáborát, nézőközönségét. Valamiért imádják az egészet. És amióta sorra nyerik is, azóta még jobban.
A szavazásnál tehát a szexuális orientáció legalább annyira meghatározó, mint a geopolitika. Mert azt már régóta tudjuk, hogy a közönségszavazásnál a posztszovjet, a délszláv, a skandináv, a dél-európai stb. tömbbel szemben esélye sincs a magányos magyaroknak. Ezt a folyamatos problémát elkerülendő pár éve bevezették a közönségszavazás mellett a szakmai zsűrit is – bár ne tették volna. Ők ugyanis láthatóan még annyira sem objektív vagy zenei, hanem sokkal inkább politikai szempontok alapján döntenek. A pontszámaikban kísértetiesen visszaköszön a politikai korrektség, a multikulti porhintés, a diverzitásfétis… Persze mitől ne lenne így; az egész Eurovízió finanszírozása az eurobürokrata elittől függ, ők pedig megkövetelik ezt az attitűdöt. Micsoda dolog lenne, ha egy tesztoszterontól duzzadó metálzenekarnak adnának sok-sok pontot, ráadásul Magyarországról Orbanisztánból…
Sokan bíztak abban, hogy majd Európa metálosai összefognak. Nem tették; szarnak ugyanis az Eurovízióra. A metáloslobbi nem olyan szervezett, mint a meleg… Ettől függetlenül tisztességgel helytállt az AWS. Mint ahogy korábbi előadóink is. Az utóbbi években küldtünk már abszolút kurrens, korszerű, nemzetközi popzenét (Kállay-Saunders András, Fehérvári Gábor Alfréd – előbbi meg is szerezte az igen rangos 5. helyet), vittünk már műetnót (Pápai Joci), egy szál gitáros singer-songwriter prüntyögést (ByeAlex), csodásan elénekelt, hatásvadász féljazzt (Boggie)… szóval műfajilag is széles skálán mutatkoztunk be. Nem volt mindegyik egyformán jó, de szégyenkezni senkinek sem kell.
Továbbra is érdemes indulni, csak azért is, hogy ott legyünk. De nem szabad, hogy a várakozásaink túl nagyok legyenek. Aztán ha van egy viszonylag jobb eredmény, annak örüljünk, mert jó buli volt az egész…
