Az egyik kiállítóterem közepén egy körbekordonozott részre lettem figyelmes, annak közepén pedig egy tócsára. Gondoltam is magamban: „Érdekes, hogy máris beázott az épület.” Tévedtem. Ez egy műalkotás volt, a címe: Szentelt víz.
Anélkül, hogy értékítéletet mondanék a műről, az alkotás engem is elgondolkodtatott: pontosan mi is a művészet? A kérdés persze nem csak bennem merült fel. A nyugati világban kétszáz éve tart a vita erről.
A választ én sem tudom, ugyanakkor érdemes megvizsgálni, hogy régebben mit jelentett a művészet, illetve mi az a kulturális örökség, mi az a kulturális tudatalatti, amit őseink ránk hagytak. Nyilvánvaló, hogy a művészet egyidős lehet az értelmes emberrel. Az első műalkotásoknak a barlangrajzokat tartják, melyek célja az volt, hogy a feljebbvalóhoz fohászkodjanak a jó zsákmányért. De nem kell túl sokat töprengeni azon sem, hogy belássuk: a későbbi idők művészete is az adott kor közös világértelmezésének, közös hitének, közös történetének az elmesélésén alapult. Legyen az egyiptomi, görög–római vagy keresztény művészet. Mindegyikre ugyanaz igaz: megörökíteni, elmesélni a kortársak és az utókor számára egy pillanatot a közös hitből, a közös történetből, nem mellesleg összekötni az embert az emberfelettivel.
Mindez működött több ezer évig. Majd jött a felvilágosodás. És minden megváltozott. Azzal, hogy a nyugati világ szép fokozatosan lebontotta a közös hitet, eltűnt a közös történet is, ezzel együtt elhalványult a művészet, a kultúra legfontosabb mozgatórugója. Így maradt az anyagba ragadt egyéni sztorik megörökítése, amelyet – nem kevés cinizmussal – önkifejezésként kezdtek el aposztrofálni. Persze ebben a kategóriában az átlagos, a mindennapi az nem érdekes. Kellett a deviancia a kitűnéshez. Tehetség helyett gyakran elég lett másként viselkedni. Néha a saját életvezetési problémák emelődtek „művészetté”. A meghökkentés, a polgárpukkasztás lett a progresszív művészet szinte egyetlen fokmérője. Az egyedi látásmód vette át a tehetség, szorgalom, alázat hármasának a szerepét. A szépség, a tökéletesség földi megörökítése pedig megkapta az „ósdi” és „idejétmúlt” pecsétet.
A művészet irracionális. Nincs mértékegysége, nincs objektív fokmérője. Éppen ezért lehetetlen definícióval leírni. A művészi értéket az emberek közti megegyezés alapján állapítják meg.
Természetesen az önkifejezésre mindenkinek joga van. Saját forrásaiból mindenki olyan művet állít elő, amilyet csak akar. Az alkotás szabadsága mindenkit megillet. Az viszont már egy másik kérdés, hogy a közösség forrásaiból finanszírozott művészetnek valamilyen formában szolgálnia kell-e a közösséget. Véleményem szerint igen, mert különben olyan múló lesz, mint az elpárolgó víz a linzi múzeum padlóján.
