Buszon, trolin, villamoson, metrón utazni egy írónak szakmai gyakorlat. Vigyázni kell arra, hogy ne szocioriport szülessen belőle, tehát nem azt kell nézni, ami van, hanem azt, ami lehetne. Ne gondolkodj, hanem nézz, mondja Wittgenstein, tömegközlekedési eszközön nem szabad gondolkodni. Nézni kell és nem látni, ez a szentencia második lényeges eleme. A látás kantiánus alapállás, látni etika, és szakmai gyakorlaton ne moralizáljunk, egyébként se, ha nem muszáj, legalábbis a literatúrában, mert abból propaganda születik, nem irodalom. Szóval ott tartunk, hogy felszállsz az utastérbe, felnyitod ama harmadik szemedet és történeteket képzelsz az utasok mögé. Ezeknek a történeteknek nem igaznak kell lenniük, hanem érdekesnek, izgalmasnak, életszagúnak. Ennyiben viszont irodalmilag nézni is etikai kérdés. Ne az igazat nézd, hanem a valódit, nézze az igazat a filozófus, szevasz, JA, ha költőien lakozik az ember, akkor nem lehet igazsága néki, csak szépsége, szevasz Heidegger is. A büdös élet átesztétizálódik, mert az élet szagos, élni izzadságos munka, és egyetlen testszag sem igazabb, mint a másik.
Na de ami a metrót, a magyar metrót kivételessé teszi, az egy tény: tudomásom szerint egyetlen magyar városban lehet metrózni, és ez Budapest. Metrózni tehát a magyar világban annyit jelent: budapestezni.
Nagyon sokáig voltam „metrós pesti”, értsd: számomra évekig egy fővárosi helyszín értékét az adta meg, hogy van-e a közelében metrókijárat. Ha igen, akkor elmentem oda. Ha nem, akkor inkább kialibiztem vagy taxit fogtam, de ez pótcselekvésnek tűnt, haszonelvűnek, taxiban nem író az író, hanem intellektuális szakmunkás, a taxival A-ból B-be hajtasz, két pont között a legrövidebb úton valahonnan valahová mész, mint akinek dolga van. Semmi lötyögés, semmi örkényi „mindannyian a nagy büdös semmiből jövünk és megyünk a nagy büdös semmibe” lebegés.
Metrós pestiként viszont nem állt össze a mentális térkép. Képes voltam a Nyugatiból az Oktogonra a Deákon keresztül elmetrózni, és nem jöttem rá, hogy a kettő közötti távolság csak egy köpésnyi. A metró átstrukturálja a teret, hajlítja az időt, saját fizikája és metafizikája van.
Nemrég azt kérdezték tőlem, hogy tudnék-e írni Budapest-könyvet. Kapásból azt illett volna válaszolnom, hogy igen, persze, egy valamirevaló író Kamcsatka-könyvet is tud írni úgy, hogy azt is csak könyvekből tájolja be, melyik földrészen található (ez egyébként nem igaz, de jól hangzik). Nem tudnék, válaszoltam. Magyarország-könyvet talán, ebben sem vagyok biztos, Budapest-könyvet viszont tuti, hogy nem. Mert valahol mélyen még mindig metrós pesti vagyok, a mentális térképemen sok a fehér folt.
Metrós pestinek lenni azt jelenti, hogy nézed az embereket és nem látod a várost. Mert egy város sokkal több, mint a benne lakó percemberek összessége.
