Gyorsan tisztáznám: konzumidióta és netfüggő vagyok. Felnőttkorom jelentős részét a számítógép képernyője előtt töltöttem. Ijesztően hirtelen váltam netfüggővé: az egyetemen elsőévesként még írógépen írtam a beadandó szemináriumi dolgozataimat, ám rövid idő múlva már avíttnak számított, ha a tanár nyomtatva és nem e-mailben kérte a szöveget. Éjszakák hosszú sorát töltöttem ismeretlenekkel való csevegéssel, böngészéssel, játékokkal. Rengeteg hasznos időt áldoztam fel arra, hogy olyan programokat tanuljak meg, amelyekre semmi szükségem nem volt, csupán érdekelt, miként lehet tördelni, filmet vágni, hangot keverni és a többi.
Mindent összevetve függő viszonyba kerültem a Mátrixszal, és olyan nagyon nem is akarok lekapcsolódni róla. Ezt a szöveget például a Madarasi-Hargita lábánál, édesapámék madárcsicsergéssel „körbeültetett” faházikójában írom, mert tegnap délután utolért a szerkesztő SMS-e, hogy előre hozott lapzárta van, legyek szíves, én pedig vagyok szíves, és „véletlenül” van nálam laptop. Még mindig azzal csapom be magam, hogy én vagyok az úr, a gép csak cifra szolga.
Csakhogy édesapám hajnalban elmesélt egy történetet. Az öreg vasesztergályosként ette meg a kenyere javát, később bezárt a gyár, kényszerből asztalossá vált, most épp méhészkedik. Hogy ne unatkozzon, vízkereket épít a ház melletti patakra. A vízkerékhez kellett valami izét esztergálni, és mert neki nincs esztergapadja, elment a faluban ahhoz, akinek van. Az illető kisvállalkozó napokig nem ért rá megcsinálni azt a kis munkát, mert rengeteg a rendelése, ezért édesapám megkérte, hogy amikor épp szabad a gép, engedje oda őt, elkészíti magának. Erre hamarosan sor is került. A kisvállalkozó rövid úton lecsapott apámra, szinte könyörögve alkalmazta tisztességes órabérrel. Édesapám remekül érzi magát, ismét az imádott szakmájával foglalkozhat napi pár órában, az így keresett pénzt a hobbijára fordíthatja, és nem a kevéske nyugdíját számolgatja. Amikor apám dolgozik, rendszerint ott lebzsel pár életerős fiatal férfiember, nézik a hetvenéves szakit, megkérik egy-két apróság megesztergálására. Közben elmondják, hogy otthon nekik is van esztergapadjuk, csak senki sem ért hozzá.
Édesapám szerint mindegyiküknek van okostelefonja, elő-előveszik, ránéznek, fényképeznek, csetelnek. Olyanok, mint én. Csakhogy én abból élek, hogy nézem és látom a világot, alkalmasint manipulálom a rendszert, azzal áltatom magam, hogy tagja vagyok Neo hackercsapatának.
Ezek a lebzselő férfiemberek viszont szakiskolát végeztek. Úgy élnek túl, hogy lopják az erdőt vagy elszegődnek idénymunkára. Így kap ijesztő akusztikát a cikkindító tételmondat. Nem az a baj, hogy a gépi világ okosodik. Hanem az, hogy lassan ott tartunk: nem azért nem lehet emberre bízni a gép munkáját, mert a gép jobban tudja. Hanem azért, mert az ember már nem tudja.
