Ez derült ki a két elnökjelölt múlt heti küzdelméből, és ez derül ki az Európai Néppárt (EPP) általános megosztottságából is. Ennek a megosztottságnak ugyanis nem vetett véget Manfred Weber megválasztása – ő lehet, hogy pillanatnyilag és a reális lehetőségeket nézve jobb, mint a vérliberális Stubb, de ne felejtsük el a Sargentini-jelentés idején tanúsított opportunizmusát és gyávaságát.
A Néppárt üzenete ma is az unalomig ismételt közhelyek tárháza: párbeszéd kell, mindenkit várunk, mindenkivel beszélgetünk, alapértékek. A párbeszéd és alapértékek olyan szó lett, mint Orwell idején a „demokrácia”: jelentenek-e ezek a szavak még egyáltalán valamit? Azon túl, hogy csábos retorikai eszközökként még félig lejárt szavatossággal is képesek kitenni a „foglalt” táblát néhány bürokrata brüsszeli székére. Legalábbis, és elnézést a képzavarért, eldöcögnek ezek a székek ezekkel az üres jelszavakkal még egy ideig.
A Néppárt megalkuvó szekciója a behódolás logikáját képviseli. A megmaradás mikéntje számukra a behódolás a liberalizmusnak, az iszlámnak, az LMBTQ-, IDDQD-, IDKFA-lobbinak, bárminek, ahonnan minimális erőt és nyomást éreznek, hátha a megegyezéssel, a „párbeszéddel”, a „közös értékekkel” megőrizhető a status quo és természetesen a pozíció. Az EPP lassan, de biztosan alávetette magát a liberális hegemóniának.
A magyar miniszterelnök és a Néppárt lehetséges lázadói képviselik az önazonosság logikáját. E szerint le kell ráznunk magunkról a liberális gyámokat, önállóan szükséges gondolkodnunk és cselekednünk. Amit Orbán Viktor elmondott – miszerint felejtse el az EPP, hogy a liberális és a szocialista mércékhez igazodnak –, az nemcsak a Néppártra érvényes, hanem a jelenlegi európai mainstream „jobboldali-kereszténydemokrata” establishmentre is. A behódolás eredményeit látjuk: hódolat Fidel Castrónak és Karl Marxnak „jobboldali” részről. Mi az akkor, ami a Néppártot jobboldalivá teszi? Hogy két százalékkal kevesebb adót szeretne, mint a szocialisták?
A liberális hegemónia trükkje az, hogy a lényegtelen vagy kevésbé fontos kérdésekben legyen csak eltérés, a „közmegegyezés” pedig – a liberális-demokrata konszenzus, a „párbeszéd”, a „közös értékek” – az ő szájuk íze szerint legyen kőbe vésve. Két százalékkal több vagy kevesebb adó legyen-e, januárban vagy csak márciusban vezessük-e be a melegházasságot, egymillió vagy csak ötszázezer muszlimot engedjünk be évente. A behódolás útjának a vége a feloldódás és az abszurd. A liberális hegemónia a domesztikált konzervatívokat és keresztényeket szíveli, az ő részükről ez érthető.
Azzal, hogy a szövegbe végül a liberális demokrácia helyett a kereszténydemokrácia szó került, győzelem ugyan, de apró győzelem egy kisebb csatában a lázadók részéről. Keserves munka lesz a liberális ortodoxia megkövesedett darabjait – átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt – leverni a keresztény-konzervatív európaiakról.
Nyugodtan neki lehet esni üt-ve-fú-ró-val.
