Bár a mai angolszász médiavilágban valóban számtalan eredeti hangja van az új jobboldalnak, mégis mindig az volt az érzésem, hogy Milo Yian-no-pou-los valamiért kiemelkedik közülük; ő valamiért képes arra, hogy a stand-upot, a kőkemény konzervatív üzeneteket és a komolyabb intellektuális tartalmakat fogyasztható módon keverje össze és adja elő. Valószínűleg a karizmatikus és szórakoztató előadásmód, valamint az éles üzenetek keveréke az, ami utálatossá teszi Milót mind a píszí baloldal, mind jobboldali irigyei körében.
Nem is a balliberálisok háborgása az érdekes, hiszen az egyértelmű, hogy Milo az ő hergelésüket tekinti a legfőbb küldetésének, és ebben sikeres. A kommentátort azonban a jobboldal egy jelentős része sem tudja megemészteni – még azok sem, akik túl vannak a fintorgó bezzegkonzervatív értelmiségiek „úgy morálisan, mint szakmailag, juj!” érvelésén.
Szükségtelen kerülgetni a forró kását: Milóval az a probléma, hogy buzi. Pontosabban az, hogy nyíltan buzi, és ún. házasságban él egy másik férfival. Ám ha e mellé hozzátesszük, hogy konzekvensen katolikusnak – és olykor konzervatívnak – nevezi magát, akkor rögtön megérkeznek a sokszínű értelmiségi divatok követői és a puritánok, akik azonnal rendet tennének egy rendetlen világban.
Milo mint katolikus, nagyon is tisztában van vele, hogy ahogy ő él, az nem elfogadott az egyháza tanítása szerint. Ezért is mondta budapesti előadásán is: nem kevés munkája van még morális és spirituális értelemben, hogy ezzel valamiféleképpen dűlőre jusson. Közte és a többi katolikus között azonban az a nagy különbség, hogy az ő nagy és visszatérő bűne ki van pakolva az asztalra és mindenki láthatja – legtöbbünk rendszeresen visszatérő bűnei megmaradnak gyónási titokként. És ugyanúgy küszködünk ezekkel, mint Yiannopoulos a homoszexualitásával.
Ha valaki katolikus, az tudhatja, hogy a világ morálisan abszurd – Milo pedig egy morálisan abszurd figura. Ám ebben az esendőségében, küzdelmében van valami hiteles, ami hiányzik mind a szentként pózoló bezzegkatolikus megmondókból, mind azokból, akik a hippi evangéliumot hirdetik, s az egyház tanítását akarják a világ kényelméhez igazítani. A liberális jezsuiták által letiltott interjújában a kommentátor úgy fogalmazott: az egyházat egy kősziklára és egy keresztre építették, nem pedig egy ölelésre. Ha nyilvánvaló is a bukása életmódja szempontjából, nem az egyháznak kell változnia, hanem neki. Milo, úgy tűnik, nagy feladatot kapott, és ehhez egy elég méretes keresztet is.
A különféle metafizikusok, fundamentalisták és puritánok az ő esetében szépen felzárkóznak a liberális és baloldali utópisták mellé, s szeretnék megvalósítani az ellentmondásmentes világot. Csakhogy az ellentmondás-mentesség és tökéletesség kívánalma legalább annyira távol áll egy józan katolikustól, mint a melegházasság elfogadása. S általában az ilyen következetes fundamentalisták azok, akiken három perc alatt elalszunk.
Tetszik vagy sem, bizonyos kisebbségek és erkölcsi disszidensek esetében igaz a mítosz, hogy némelyikük kivételesen intelligens és tehetséges. Milóra ez bizonyosan igaz. És kérdés, hogy disszidens mivolta nélkül ennyire hatékony lenne-e. A nyilvánvaló hibákon való derpegés helyett inkább örüljünk annak, hogy van egy katolikus buzink, aki a mi ügyünkért harcol.
