Az ezredfordulóra már tömegtermékké vált a net, beköltözött a laká-saink-ba, nem is jött az embernek, hogy kimozduljon. Blogok, fórumok, távolról médiaterméknek tűnő honlapok burjánoztak el mint a rákos sejtek, rég nem látott ismerősökkel mozogtunk az egyidejűség mámorában, a szabadság kis körei, na persze. Kellemetlen tapasztalat volt, hogy a virtualitásban szellemes harcostárs a valóságban ugyanannyira, tehát túlontúl emberi, akárcsak azok, akiket együtt beszéltetek ki ezekben a körökben. Ettől még inkább visszavonultunk a virtualitásba, hosszú éjszakákon át bámultam a képernyőre, az ismerőseimmel gyakorlatilag felköltöztünk a világhálóra, az a valóság, ami ott történik, isa pur bitek vogymuk.
Viszont amióta megszületett a kisfiunk, Márton (vagyis lassan fél éve), kezdek kiesni a társasági életből. Láttad, hogy X. Y. mit posztolt, ír rám az üzenőalkalmazásban a barátom, nem, írom vissza a kilencedik kezemmel, mert a többi nyolc tele van csörgővel, zsiráffal, pelenkával (a feleségemnek harminchat keze van). Nagy vita folyik a csopiban, gyere, szállj be te is, ír rám a másik, hát, válaszolom, nemsokára megyünk sétálni a parkba, ha gondolod, gyere te is, ott megdumáljuk, a cset itt megszakad. Eseménymeghívókat kapok naponta ezerszám, valahogyan úgy időzítik ezeket, hogy keresztezi a fürdetés idejét, nem megyek. Amúgy se mennék, valaki biztosan „live-olja”, akkor meg minek. Sétálok a feleségemmel, toljuk a babakocsit, Márton csak nem akar bealudni, a zsebemben félpercenként megremeg a telefon. Rá se nézek, mert az ismerőseim nem szoktak felhívni, a telefont a legritkábban használom telefonálásra.
Szóval lassan kikopok a Mátrixból, és fura, de olyan nagyon nem bánom. A fiam szemén keresztül nézem a világot, mindenre rácsodálkozik. Az ő hangoltsága látszatra még elég egyszerű, kétféle dolog létezik: amit meg lehet rágni és amit nem, apa azért van, hogy cipeljen és mókázzon, anya etet, versikéket mond és énekel, mindenki más meg vigyorog, hát vissza lehet vigyorogni. Ez az alapüzemmód, ebből olykor kizökken és néz nagy komolyan, én meg nézem, hogy néz, s pánikolok. Termékeny pánik, gondolkodásra késztet.
Esténként, altatás után körülnézek a neten, és nem értem, hogy mi fölött vitatkoznak az ismerőseim, miért vezető hír ez vagy amaz. Mivel tévét (a Barcelona-meccsek kivételével) több éve nem nézek, ezért már azt sem tudom, hogy kicsoda az a percember, akiről épp beszélnek, mit mutatott fel a tizenöt percnyi hírneve alatt. Nincs hiányérzetem.
Maradna a politika világa, de az számomra munka, napi negyvennyolc óra meló után nincs kedvem erről trécselni. Ülök tehát a gép előtt, görgetem a képernyőt, és néhány perc után általában sóhajtva lezárom a böngésző ablakait, ma sem történt semmi érdekes. Nézem az alvó kisfiunkat, és lélekben arra az időszakra készülök, amikor kérdezni fog. Abban reménykedem, hogy tudok neki mondani valamit. Abban reménykedem, hogy én leszek a legjobb barátja, és nem a Google.
