Annak idején Tacitus így fogalmazott: „A germánokat mindig ugyanaz az ok készteti, hogy átkeljenek Galliába: a mohó prédavágy és a vándorlás szen-ve-délye, hogy odahagyván mocsaraikat és pusz-ta-sá-gai-kat, birtokba vehessék ezt a termékeny földet s titeket: ürügynek egyébként a szabadságot emlegetik és tetszetős jelszavakat, de hát senki még mások leigázására és kényuraságra nem vágyott úgy, hogy ne ugyanezeket a kifejezéseket használta volna.”
De szükségtelen Tacitusig mennünk, mert ha valaki ismeri a szakirodalmat – itt természetesen a Gyűlölt ellenségeink blogra gondolok –, az ismeri az alaptételeket: a germánok elvennék az ételt azoktól, akiknek a földjén az megterem, és ha mellé még erőszakoskodhatnak is, az bónusz. A korok és szokások változnak, ám úgy tűnik, a karakter nem. Sokan – köztük lapunk főszerkesztője és tulajdonosa is – német kezeket látnak a Sargentini-jelentés mögött. Az én sejtésem is hasonló. Úgy tűnik, olyannyira sikeres az európai projekt – melynek egyik kimondott célja volt a németek lent tartása –, hogy nagy sebességgel robogunk (újra) a német hegemónia felé. Kétszer már kipróbálta Európa a múlt században, ugyan mi baj lehetne belőle?
Szó sincs róla, hogy ne szeretnénk a német precizitást, vannak erre kiváló területek, így például az autógyártás. A politikai bölcsesség viszont a tapasztalat szerint úgy kerülte az elmúlt évszázadok során a német vezetést, mint a tartós napsütés. Ha visszatekintünk egyes országok, illetve birodalmak gyarmatkezelési gyakorlatára, akkor érezhetjük a kontrasztot. Míg az angolok meghagyták jogaikban a helyi szokásokat és tekintélyeket – ha az indiaiak maharadzsára vágynak, ám legyen nekik –, addig a németek a tőlük megszokott kíméletlenséggel telepítettek mindenhova Gauleitereket. Másképpen nemigen tudtak működni, hiszen birodalomépítés közben a szemükben mindenki más potenciális szudétanémet.
Nem csak arról van szó, hogy elindították a szükséges telefonhívásokat Berlinből, így biztosítva például az újabb anschlusst. Sikerült demonstrálni azt is, hogyan működik a független konzervatív sajtó a demokratikus Németországban, szemben az olyan elmaradott hibrid rezsimekkel, mint amilyen kis hazánk. A FAZ vasárnapi kiadásában kiadták azt a jelszót („Orbánnak mennie kell”), amelyet a haladó sajtó 1998 óta ad ki hetente, csak ez utóbbi egyre kisebb hatásfokkal.
A magyar összefoglalóból megtudhatjuk, hogyan számol be a budapesti diktatúráról egy valódi független konzervatív német lap (hogy az üzenet pont ugyanaz, mint ami a Farkasodúból jön, a véletlen műve). A cikk szerint „a magyar diktátor megszorongatja a civil társadalmat, alattomoskodik egy a világra nyitott, vagyis számára kényelmetlen egyetemmel szemben”. Talán ha a kormányfő több időt töltene e világra nyitott egyetem menstruációs kanapéján, helyrebillenne a lelkivilága, és olyan lenne, mint egy rendes átnevelt germánnak.
Az írásból azt is megtudhatjuk, hogy ha Orbánt nem teszik ki a Néppártból, akkor az Európa-pártiaknak „egy csónakban kell evezniük az Európa-ellenesekkel”, márpedig a nacionalistákat le kell győzni a választáson. A korábbi germán birodalmi kísérlet irányítói sem fogalmazhattak volna szebben.
Reméljük, ezúttal Marx mellett az egységes Európa gondolatának egyik legnagyobb huszadik századi hősét, Adolf Hitlert is megtisztelik legalább egy szoborral.
