Úgyhogy most én is igyekszem nagyon „függetlenobjektíven” górcső alá venni a Hír TV-nél történteket…
Sokakat mintha kicsit túlságosan elragadna a hév. Túlzó, átgondolatlan kijelentések hangzanak el, hiszterizált állapotban, s összességében olyan emocionális hozzáállást látunk, mintha szurikátákról lenne szó… Igen, a jobboldal számára kicsit valóban érzelmi kérdés a Hír TV, hiszen a legdurvább balliberális médiafölény közepette sikerült felépíteni, sokáig ez volt a jobboldal szinte egyetlen hangja, a mi tévénk, „a mi gyerekünk”, amelyet aztán Simicska einstandolt és fordított nemcsak egykori barátja, hanem az egész politikai közösség ellen, amelynek a számára ez a televízió ikonikus státuszt, napi nézettségen túlmutató politikai jelentőséget testesített meg. Ezért (is) az emocionális hozzáállás. Pedig ilyesmi előfordul. Ahogy a mondás tartja: szerelemben és politikában nincs mindig és nincs soha. Simi elvitte a Hír TV-t, saját személyes bosszújának eszközévé tette – és akár nyerhetett is volna.
De vesztett. Ezzel viszont számolniuk kellett (volna) azoknak is, akik részt vettek a játékban, maguk is eszközzé válva. Kellemesebb volt persze meggyőzni saját magukat, kifelé pedig verni a mellüket, hogy ők mindezt a függetlenség, a szakma, a morál stb. nevében teszik. Egy nagy túróst. Olcsó bosszúhadjáratban vettek részt, eldobható katonaként – és a nagyivó generalisszimusz egy pillanat alatt, szemrebbenés nélkül el is dobta őket. Amikor Lajos becsukta a Magyar Nemzetet és a Lánchíd Rádiót, utcára téve sok-sok embert, természetesen Orbán volt a hibás. Aztán amikor a Hír TV-től is megvált, az új vezetés pedig kirúgott tizenkét vállalhatatlan embert, de megtartott kb. kétszáz másikat – noná, hogy Orbán ismét bűnös.
Teljes irracionalitás, nemcsak ahogy az érintettek viselkednek, hanem a mesterséges hisztériahullám is. Néhányan nehéz helyzetbe kerültek, ezért még akár sajnálni is lehetne őket – ha egyrészt nem ők maguk döntöttek volna a mellett, hogy (az általuk is felmérhető!) kockázattal járó bosszúhadjáratban részt vesznek. Másrészt a megmondóemberek a Magyar Nemzet kisebb-nagyobb termetű publicistáitól a Szabadfogás ápolatlan külsejű és/vagy piperkőc, gyakorló elmebeteg észosztóiig, mindannyian módszeresen gyalázták a kormánypárti újságírókat. Nem a szokványos politikai csatározás zajlott politikusok, pártok között, hanem ők kijelentették, hogy mi lakájok, propagandisták vagyunk, náluk van a morál, ők a szakma, minket pedig rendre pocskondiáztak, nemcsak a munkánkban, de személyünkben is. (Más kérdés, hogy ezt nagy ívben leszartuk.) Mi sosem mondtuk, nem is gondoltuk, hogy az ellenzéki újságírókat föl kellene akasztani, hogy úgy meg kellene erőszakolni őket, hogy lábra se tudjanak állni. Ők gyűlölködtek, személyeskedtek, a vesztünket kívánták, mi csak kigúnyoltuk, kiröhögtük őket. A sok hülyeséget, amit írtak, mondtak, a migrációtól a magyar gazdaság küszöbönálló összeomlásáig.
Az élet, a valóság mindenben rájuk cáfolt, fejbe is vágta őket. Megdöbbentő nemcsak az, hogy bárki is hisz még nekik, hanem főleg a szirupos sajnálkozás, hogy nem folytathatják a gyűlölködést, a személyeskedést, a hazugságokat, mert megszűnt a felület, ahol ezt eddig tették.
Vajon az olvasóik, rajongóik is ugyanúgy gyűlölnek minket, ugyanúgy az akasztásunkat kívánják? Ha igen, még egy indok arra, hogy ezek a gyűlölködő, gyűlöletre buzdító kútmérgezők eltűnjenek a közéletből.
