Olyan magyar, aki nem mi vagyunk: Székelyföldön/Erdélyben az anyaországiak a magyarok. „Ezek a magyarok jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak” – csóválja a fejét édesapám, amikor próbálja megérteni a magyarországi politikát. Így nőttem fel, még Ceauşescu rémuralma alatt is tudtam, hogy létezik Magyarország, ott élnek a magyarok, az a magyar Kánaán. Véreim, persze, de el kellett telnie bő két évtizednek, hogy távoli rokon helyett elszakított testvérnek érezzem őket. Mert Székelyföldről nézve Magyarországot szakították el tőlünk, nem is lehet másként, a székelyek számára Székelyföld a világ közepe, az origó. Ha Budapestről indulok világot látni, akkor is le kell vonnom a távolságból 700 kilométert, mert fejben onnan számolom ki az útvonalat. Úgy lakom otthonossá Budapestet, hogy 700 kilométerre vagyok önmagamtól.
Olyan történet, ami nem a mi történetünk: hittem én. Sokáig nem esett szó róla, és ma is méltatlanul keveset beszélünk arról, hogy 1956-nak Romániában, ezen belül Erdélyben is voltak hősei és áldozatai (nem csak magyarok!). Pedig Tófalvi Zoltán és Stefano Bottoni alaposan körbecikkezte a témát, dokumentumfilm is készült belőle, a Wikipédián szintén van egy gyengébbecske szócikk. Mozgolódtak a diákok, csoportok szerveződtek, röpcédulák is készültek, néhányan át akartak szökni a határon, hogy fegyveres harcban segítsék a pesti srácokat, de ahogy Bottoni mondja, „nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről”.
Ennek ellenére közel annyira brutális megtorlás követte a román kommunisták részéről, mint amilyent Magyarország megélt. Romániában a magyar szabadságharc apropóján elindult a tisztogatás, Bottoni számai szerint 1956 no-vembere és 1962 decembere között hozzávetőlegesen 30 ezer embert tartóztattak le országszerte valamilyen politikai vád alapján. Közülük csak néhányukat az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. 1957 és 1959 között több mint tízezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iaşi-i katonai bíróságok. 1957 és 1959 között bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, például a Szoboszlay-perben tíz emberen hajtották végre a halálos ítéletet, közülük kilenc magyar volt. Az erdélyi magyar értelmiséget gyakorlatilag lefejezték, a Bolyai Tudományegyetemet fölszámolták. A román és magyar elvtársak akkor még egy húron pendültek: előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” után, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat.
Tisztelet és büszkeség – állítólag Kós Károly így értékelte 1956-ot: „Fiam, hálát adok az Istennek, hogy láttam a népemet, amint a gerincét kiegyenesítette. Ez minden áldozatot megér!”
Borítófotó: Kőhalmi Péter
