A koncepció lényege, hogy egy adott állam összes polgára egyéni alapon és feltétel nélkül rendszeres jövedelmet kap. Az állampolgárság követelményén túl nincs más kritérium. Az ötlet támogatói szerint ez a juttatás szolgálna arra, hogy kielégítse az alapvető szükségleteket. És onnantól fogva mindenki eldöntheti, hogy akar-e mellette munkát vállalni vagy sem. A finn kormány 2017 januárjától kísérletképpen egy statisztika alapján kiválasztott csoportnak bevezette a feltétel nélküli alapjövedelem intézményét.
Maga az elgondolás nem új keletű. Már a felvilágosodás idején, az egalitarizmus jegyében megfogalmazódott egy nagykorúság elérésével nyújtott tőkejuttatás gondolata.
Az ötlet pártolói azzal magyarázzák az alapjövedelem bevezetésének szükségességét, hogy szerintük a technológiai fejlődés hamarosan olyan szintet ér el, hogy tömegek kerülhetnek utcára, így e támogatással ezek az emberek is némi apanázshoz jutnának.
Magyarországon úgyszintén évek óta téma ez az elképzelés. Neves közgazdászok álltak már ki mellette, és az egyik parlamenti képviselettel rendelkező párt is zászlajára tűzte az alapjövedelem bevezetését. Úgy vélik, ennek az intézménynek a megvalósításával fel lehetne számolni a szegénységet, s – mint vitairatukban kifejtik – ezzel megnőne az emberek önbecsülése.
Túl azon, hogy az ilyesfajta, íróasztalnál kigondolt társadalmi „mérnökösködések” egyszer sem vezettek még sikerre a történelem folyamán, a felvetés további kételyeket is támaszt.
Érdemes megfontolni, milyen szerepet tölt be a munka az ember életében. A modern világban sokan úgy tartják, hogy csak a jövedelemszerzésre szolgál. Ezzel szemben a munka önkéntelenül is a személyes elemünk, a közösségben elfoglalt helyünk egyik meghatározója. Gondoljunk csak arra, hogy például idegen emberek találkozásakor az ismerkedési beszélgetés egyik első kérdése: a másik hol dolgozik, mi a feladata (lásd fodrász, taxis stb.).
Sokan a munkát büntetésnek veszik. Természetes, hogy sokszor nem érdekes és izgalmas. Van, hogy fáradságos és kínkeserves, mégis, ha elvégezzük, jóleső érzés tölt el bennünket. Nem véletlen „a munka nemesít” régi mondás sem.
Jó esetben napunk harmadát munkával töltjük. El lehet tűnődni azon, hogyan hatna az emberekre a hirtelenjében nyakukba szakadt időtöbblet. „A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” átalakulna 8 óra pihenéssé és 16 óra szórakozássá? Nem lenne-e végletesen unalmas és fárasztó mindennap csak az újabb és újabb szórakozást keresni? Megszűnnének a hétvégék és a hétköznapok. Nem lenne semmi, ami megszakítaná a monotóniát.
Ha a boldog jövőt keressük, akkor semmiképpen sem a tétlen társadalmon keresztül vezet az út. Nem az alapjövedelem, hanem a munka az, ami önbecsülést ad. Ezért az embereknek nem alapjövedelemre, hanem munkára van szükségük.
