A rendszerváltoztatás környékén, gimnáziumi cserekapcsolat révén jártam először Franciaországban. Kétnapos párizsi városnézés és néhány órás buszos zötykölődés után jutottunk el cserediáktársam otthonába, egy burgundiai kisvárosba. A család pompás vacsorával és meleg szeretettel várt engem. Az étkezés végén, amúgy mellékesen megjegyezték: nyugodtan használjam a telefont és hívjam fel a szüleimet, nehogy aggódjanak. A válaszom őszinte döbbenetet váltott ki az egész családban. „Nem telefonálok, mert nincs otthon telefonunk” – mondtam. Orwelli világ, még telefonjuk sincs – gondolhatták francia vendéglátóim.
A rendszerváltoztatás előtt nem volt könnyű telefonvonalat szerezni. Telefonkötvény és jó néhány évnyi várakozás kellett hozzá. Mi abban az évben, 1990-ben már nyolcadik esztendeje vártunk rá. Kiváltságosnak tekinthette magát az, akinek volt telefonvonala.
Sokat változott a világ. Ma már az tekinthető luxusnak, ha valaki megengedheti magának, hogy ne legyen telefonja. Kevés ilyen ember van. És míg harminc éve a készülék még arra kellett, hogy felhívjuk barátainkat, rokonainkat, ismerőseinket, hogy beszélgessünk egymással, esetleg megbeszéljünk egy találkozót, mára gyökeresen megváltozott a helyzet. Ma már a mobilunk a barátunk, a rokonunk, az ismerősünk. A körülöttünk lévő világ csak biodíszlet, a kapcsolattartás kimerül egy lájkban vagy egy megosztásban. Jobb esetben egy rövid chatüzenetben. A telefont elsősorban már nem telefonálásra, nem kapcsolattartásra használjuk, hanem a társunk lett, maga lett a kapcsolat.
A mobilja nélkül szinte moccanni sem tud az ember. Azzal fizetünk, azzal örökítjük meg emlékeinket, azt használjuk tájékozódásra, azon értesülünk a hírekről, azzal foglalunk vonat- vagy repülőjegyet, azon nézzük az időjárás-előrejelzést, azon hallgatunk zenét, azon nézünk filmeket, azzal játszunk, azzal tanulunk nyelveket, abban hordjuk a naptárunk, azzal intézzük a bevásárlásainkat, azzal bankolunk, azzal sportolunk, az az ébresztőóránk, és egyre inkább azzal irányítjuk otthonunk világítását és fűtését, valamint a háztartási gépeinket is.
Ezzel a készülékkel sok minden jóval egyszerűbb lett. Kényelmesebben tudjuk elintézni ügyeinket. Nem kell annyi időt tölteni a boltban, a postán, a bankban, a dugóban. Mégis, nagy árat fizetünk érte. Elvesztettük a szabadságunkat.
És most nem arra gondolok elsősorban, hogy jó néhány embertársunk rabja lett a telefonja világának. (A mobilfüggőség egyre komolyabb gondokat okoz.) Hanem arra, hogy önként és dalolva szolgáltatjuk ki életünk minden percét, agyunk minden gondolatát ismert nagyvállalatok ismeretlen vezetőinek. A készülék folyton figyel minket és jelent rólunk: merre járunk, mit és hol vásárolunk, mire keresünk rá, kivel vagyunk kapcsolatban, milyen az egészségi állapotunk, mikor érünk haza, mikor fekszünk le és mikor kelünk fel. A disztópia lassan valóra válik. A Nagy Testvér figyel minket. Szép új, orwelli világ.
