A mese az emberi élet tartozéka időtől és helytől függetlenül. Mesék minden civilizációban léteztek, léteznek, akár egy őserdei törzsről vagy mondjuk a XXI. század „fejlett” társadalmáról beszélünk. A csodás történeteknek – bár ebbe már ritkábban gondolunk bele – elsősorban nem az a szerepük, hogy lekössék, szórakoztassák az amúgy unatkozó gyermekeket. Sokkal inkább az, hogy példát mutassanak helyes cselekvésről, s mintákat adjanak az emberi viselkedés alapjairól. A kicsik a mesék által nőnek bele az adott kultúrába és sajátítják el a közösség múltját, hagyományait, értékeit. Amellett, hogy az ifjak jól szórakoznak ezeken a történeteken, észrevétlenül is a közösség tagjai lesznek. A modern pedagógia szókészletével élve a mesék az élményszerű oktatás mintapéldái.
De a mese nem csak a gyermekkor sajátja. A felnőttek életében szintén meghatározó szerepe van. Gondoljunk csak bele: kitalált vagy valós alapokon nyugvó történeteket nézünk a mozikban, a színházakban, a tévében, olvasunk könyvekben, újságokban. De ha csak egy baráti összejövetelre gondolunk, a „sztorizás” egy ilyen találkozásnak is elengedhetetlen része.
A történeteink általában ok-okozati kapcsolatot teremtve mondják el saját vagy mások tapasztalatait. Ez már csak azért is fontos, mert így a hallott, látott históriák támpontot adhatnak az embereknek a döntések meghozatalánál. A történetek ezért is nagyon fontosak az emberek életében. Nem mindegy tehát, hogy ki mit ír a mesékben, s az sem, miként juttatja el a közönségéhez.
Nyilván nem véletlen, hogy a 68-as liberális elit Nyugat-Európában szépen lassan elfoglalt minden olyan fontosabb „kulturális színteret”, ahol történeteket lehet mesélni. A progresszivitás jegyében nyugaton szinte „monokultúrássá”, a liberális narratívát mesélővé lett a színház, a film, a média, a felsőoktatás, az irodalom, a popkultúra. Nem lehet hát csodálkozni azon, hogy a hagyományos narratívát közvetítő konzervatív szemlélettel kapcsolatban milyen elutasító a mai nyugati kulturális elit. Elég csak az ottani médiára, egyetemi világra, Hollywoodra vagy pl. a popikonokra gondolni. Találóan mondta az elmúlt évtizedekről a L’Incorrect című francia jobboldali lap főszerkesztője, hogy „jégkorszak volt ez, ahol hosszú időre minden a baloldal kezébe került.”
A jég azonban elkezdett olvadni. A nyugati világ új jelensége az establishment elleni konzervatív lázadás. Több évtizede meghatározó baloldali pártok buktak el az elmúlt időszak választásain. Ennek egyik természetes magyarázata, hogy a baloldali politika nem talált válaszokat a nyugati világot érő új kihívásokra. Mindezek mellett olybá tűnik, hogy az emberek egyre nagyobb része nem kíváncsi már a 68-as világrend meséire. Sokkal inkább szeretnék visszakapni az európai kultúrkör több ezer éves, a családra, a közösségre, a hagyományra és a hitre épülő történeteit.
Borítófotó: Kőhalmi Péter
