Facebook-buborék
Mit csinál egy szépreményű végzős filozófia szakos hallgató? Iszik, mint a kefekötő. Mi legalábbis Kolozsváron rengeteget ittunk, a kocsma volt a piactér, az agora, oda jártunk megfejteni a világot, becsajozni vagy csak legokosabbra inni magunkat.
Már hozzáfértünk az e-mailhez, de még nem uraskodott rajtunk az okostelefon. A levelezésemet a Kellék filozófiai folyóirat egyetemi szerkesztőségéből intéztem, ezért csak délután olvastam el a szerkesztő sürgetését, egy nappal a lapzárta után lehettünk, mert 24 órát kaptam. Így történhetett meg, hogy már kora délután a kocsmában ültem, iszonyú másnaposan, és meredtem a füstös falakra, hogy mi a francról írjak. Tele volt a fejem tudással, de sehogy se akart összerendeződni, mindenre riposztoztam egy idézettel, de hát citátumokból nem állhat össze világrend. Vagy ha igen, akkor az olyan is lesz, gondoltam én, és gyorsan összehajigáltam valamit az esszéemberről.
Most ismét lapzárta van, okostelefon pittyegése jelzi a határidőt. Viszont már nem kocsmázom, mert nem lehet bent rágyújtani, és az idézetek is kikoptak az elmémből. Csak azok maradtak meg, amelyek valamilyen értelemben életmankóként szolgáltak és szolgálnak.
Talán bölcsebb lettem az elmúlt két évtizedben. Már ha az a bölcsesség jele, hogy sokkal fontosabb manapság számomra az, hogy hol írok/beszélek, mint az, hogy mit. Ugyanis szeretnék kitörni a Facebook-buborékomból.
Lájkembernek lenni kényelmes, azonnali pozitív visszacsatolások erősítik az emberben az önnön nagyszerűségébe vetett hitet, hasonló gondolkodású ismerőseimmel osztogatjuk az egymásra rímelő nézeteinket, megy a #bulika.
Csakhogy ez egy csapda. Nem akarok magamnak Facebook-sorsot. Az a lét tényleg elviselhetetlenül könnyű, keskenyedik benne az ember, mígnem valóban egydimenzióssá válik, egyszerű, néha képekkel cicomázott idővonallá. Zuhanó repülőben egy utolsót posztolni – hát, ne ily halált adj, Istenem.
A vészcsengőt a rockzenészi pályafutásom kapcsolta be. Megadja kollégával van egy közös zenekarunk, többnyire blues rockot tolunk. Valamiért felfigyelt ránk az Anna and the Barbies, és jó párszor voltunk az előzenekaruk. Állunk egy kisvárosi klub színpadán, az emberek semmit se tudnak rólunk (hál’ Istennek), nem is ránk kíváncsiak, és háromnegyed óránk van arra, hogy meggyőzzük őket pusztán a színpadi teljesítményünkkel. Na, ez az igazi valóságpróba, mintha hegyet kellene eltolnunk.
Ezért írok ide a Figyelőbe is. Valóságpróba a javából. Mivel ingyenesen online nem olvashatók az ide szánt szövegeim, ezért nem tudom becélozni a közönséget, nincs biztonsági játék. Fogalmam sincs, hogy mi a szentencia, de az adja meg a súlyát, hogy olyan olvasók alkotnak rólam ítéletet, akik pénzt adnak ki az újságért. Tehát minden joguk megvan a véleményalkotáshoz, még a ledorongolásért is megdolgozom.
És ez nagyon jó érzés.
