SZABAD A FAGYHALÁL? | A hét végén néhány tucat ember tüntetett a hajléktalanság „kriminalizálása” ellen Budapesten. Nyilvánvalóan ez a terminus felel meg leginkább a haladó narratívának, ezért ezt visszhangozza a sajtójuk.
Amíg az emberjogi liberalizmus uralkodott a témában, addig mindent felülírt a fagyhalál joga – végül is mindenkinek a saját élete, és ha már a liberálisok szerint születendő embertársainkat is lazán lehet élve szeletelni, miért ne fagyhatnának halálra minden télen? A liberális gondolkodás a fanatizmus logikája: az elvet akkor is követni kell, ha az abszurd, mert az a fontos, hogy az elvek érvényesüljenek. Hogy emberek közben halálra fagynak, az mellékes.
De nyugodtan elfelejthetjük, hogy ez a történet a hajléktalanokról szól. Ahogy azt is, hogy bármely ilyen helyzetben, amikor a haladó értelmiség hajlandó lekoccolni a hegyről a belvárosba azért, hogy kiálljon valamelyik elnyomott, kiszolgáltatott réteg mellett, akkor ezt az utóbbiak érdekében teszi. Gondoljunk csak a tüntetésen kivonuló haladó írókra – Kornis Mihálytól Parti Nagy Lajosig –, akik magasba emelhették a cetlijeiket, melyekkel kifejezik undorukat az embertelenséggel szemben. Az ilyen összejöveteleknek ők a főszereplői, nem a kiszolgáltatottak és elnyomottak. Nem a kiszolgáltatottakról és az elnyomottakról szól egy ilyen tüntetés, hanem a haladó értelmiségről, arról, hogy ők elégedettek legyenek saját magukkal. Még egy kis hamuszórás is belefér, hiszen tudjuk: a haladó gyónás az önkritika.
Ez a jóemberkedésről szól. Vagy másképpen: az erényfitogtatásról.
A haladó értelmiségi az égegyadta világon semmit sem tesz a hajléktalanság ellen, ahogy más szociális probléma ellen sem. Néha lehúzza az ablakot a kocsiban, ad 200-300 forintot egy Fedél Nélkülre, sóhajt egy nagyot, talán el is mondja, milyen borzalmas világot élünk, hogy egyáltalán miként lehetséges ez, méltatlankodik, majd megnyugszik, hogy megvolt a napi jó cselekedet.
Ugyanezért áll ki a hajléktalanokon kívül az afrikaiakért, az arabokért, tulajdonképpen bárkiért, akiről úgy érzi, kozmikus igazságtalanság elszenvedője. Mert belenéz a tükörbe, és elégedett azzal, amit lát. Boldog tőle. Egy jó embert lát a tükörben, aki erkölcsös, erényes. Szemben mindazokkal, akik gonoszak. Ők a rossz emberek. A „rosszemberség” persze legtöbbször hézagmentesen illeszkedik minden jobboldalihoz, főleg a politikusokhoz. Ők merő gonoszságból akarják a fagyhaláltól megmenteni a hajléktalanokat.
A haladó értelmiséget általában csak a megoldások nem érdeklik. Tegyük fel – csak a poén kedvéért –, hogy a megoldásnak abba az irányba kellene mutatnia, hogy minél kevesebb hajléktalan legyen. Igaz, ami igaz, tenni kellene még sokat azért, hogy minél nehezebben kerüljön valaki ilyen helyzetbe. Ugyanakkor nem feltétlenül a megoldást segítjük elő akkor, ha fenntartjuk ezt az állapotot és a járulékos szokásokat (alkoholizmus, drogfüggőség stb.).
Jó példa erre a közmunkaprogram, amellyel sikeresen vezettek vissza embereket a munka világába – a többségük lassacskán elhelyezkedik a piaci szférában. Ezen mindenki nyert, csak a haladó értelmiség veszített el egy áldozati csoportot, amelynek a felhasználásával kipipálhatta a jóemberkedést. Ha kevesebb lesz a hajléktalan, megint eggyel kevesebb jóemberkedő-erényfitogtató pontot gyűjthetnek be a haladók.
Ezzel a veszteséggel azért együtt tudunk élni.
