A szerző szerint a szentatya figyelmen kívül hagyja az iszlám vallás azon passzusait, amelyek nyíltan erőszakra szólítják fel a híveket, valamint azt is, hogy mi a különbség a vallástól független és az abból következő erőszak között.
Ferenc pápa közéleti megnyilvánulásai érdekes elegyet alkotnak. Egyrészt az olyan kardinális kérdésekben, mint az abortusz, meglehetősen szilárdan vallja ugyanazt, mint elődei (mást persze nem is tehet), ám a napi politikában nem ritka, hogy a baloldalnak oly kedves üzeneteket fogalmaz meg. Egy katolikus számára persze ez nem okoz lelkiismereti dilemmát: a szentatya tévedhetetlen hit és erkölcs dolgában, ám az olyan témákban, mint például a bevándorlási politika, aligha. Szigorú értelemben ez nem jelent nagyobb kötelezettséget a hívekre való tekintettel, mint ha azt mondaná, hogy a mákos guba a világ legjobb étele – attól nem lesz kevésbé katolikus valaki, hogy nem követi ebben a pápát.
Így amiről most szó van, az nem dogmatikai kérdés.
A szentatya nem csak a bevándorlás és az iszlám kérdésében mond furcsaságokat. Legutóbb azt jelentette ki, hogy ha békét akarunk, tiltsuk be az összes fegyvert. Ez gyermeki naivitásra vall, és épp a katolikus-keresztény felfogás azon alapvető felismerését veti el, amely számol az ember tökéletlenségével. Ez a tökéletlenség kettős: erkölcsi és intellektuális. Ezek minden egyes embert jellemeznek. Ezért a katolikus hagyomány nem is veti el az „igazságos háború” gondolatát, sőt, azt végül is pont egy katolikus szent fejtette ki. A valóság az, hogy fegyverek mindig is lesznek a világban, szemben a hippi utópiával, amelyre viszont kevesebb esély van. És mindaddig, amíg vannak gonosztevők, akik bizonyosan fegyverhez jutnak, a többieknek meg kell védeniük magukat tőlük. Ebben semmi erkölcsileg megvetendő nincs, és akkor a további bonyolult összefüggésekről még semmit se szóltunk.
Visszatérve az iszlámra: persze mindig lehet hangsúlyozni, hogy az a „béke vallása”, és hogy a Szentírásban legalább annyi durvaság van, mint a Koránban. Szent igaz. Ahogy az is, hogy a keresztények követtek el gonoszságokat a történelem során. A kérdés az: nem kértek ezekért már épp elégszer bocsánatot? És nem kellene bizonyos eseményeket újraértékelni – mint például a keresztes hadjáratokat? Miért olyan égbekiáltó bűn az, hogy az egyház hosszas unszolásra hajlandó volt lépni abban az ügyben, hogy folyamatosan mészárolják a zarándokokat? A mainstream keresztény üzenet sajnos párhuzamosan halad az általánosan is érvényes nyugati bűntudatiparral. Minden rosszat csak a Nyugat csinált, a harmadik világ népessége, sőt minden más nép és vallás pedig áldozat, ezért minden utóbbiaktól érkező agresszió végső soron igazolt.
Az iszlám mentegetése és az elméleti oldalra való hivatkozás pedig falra hányt borsó, mert végső soron a tapasztalat a legjobb döntőbíró. Azaz lehet, hogy a Szentírás is tartalmaz nem kevés erőszakot, ám a keresztényeket mégsem arról ismerjük föl, hogy merényleteket hajtanak végre (a két vallás közti egyéb hitelvi és strukturális különbségekre most ki sem térve). Tehát ha az emberek azt tapasztalják, hogy többségében muszlimok hajtanak végre merényleteket, hogy mégiscsak az Iszlám Állam az, ami, és nem a Keresztény Állam vagy a Jezsuita Állam, akkor hiába érzékenyítjük őket az elméletekkel.
A Nyugat és a mainstream kereszténység épp elég időt és energiát fordított arra, hogy a muszlimokat hímes tojásként kezelje (és más nem keresztényeket is). Talán itt az ideje annak, hogy a keresztények érzékenységére is figyeljenek egy picit.
