Újra Hillary Clintontól, a tavalyi elnökválasztási küzdelem vesztesétől hangos az amerikai közélet. A demokrata színekben induló jelölt What happened? (Mi történt?) címmel jelentette meg könyvét, amelyben a kampánykudarc okait elemzi. A lista hosszú. A fiaskó okozói között szerepel Barack Obama, Joe Biden, Bernie Sanders, Vlagyimir Putyin, Julian Assange, a szexizmus, a nőgyűlölet, a The New York Times, a lusta nők, a liberális aktivisták, valamint az „istenverte elektori kollégium”. Talán csak a klímaváltozást hagyta ki. A kötetben persze szerepel, hogy a választási bukásért teljes felelősséget vállal, ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy a demokrata pártvezetésről is leszedje a keresztvizet. Egyedül Joe Biden egykori alelnök a kivétel, tőle elfogadja a bírálatot, hogy kampányának nem volt elég erős gazdasági üzenete a középosztály felé.
NEM VOLT MÁS
A választási vereség leglényegesebb következtetését azonban nem vonja le: a kudarc amiatt következett be, miszerint a Demokrata Párt azért kötelezte el magát mellette, mert nem volt más. A The Wall Street Journal értékelése szerint a demokraták az egyetlen olyan jelöltet választották, aki felvehette a versenyt Trumppal. Legalábbis a népszerűtlenségben és a hiteltelenségben. A két nagy amerikai párt két népszerűtlen elnökjelöltet állított, és a választópolgárok Clintont utálták jobban.
Az igazi kérdés azonban az, hogy a demokraták miként építik újjá a pártot a fiaskó után, amikor alig találni benne fiatal, tapasztalt és ambiciózus vezetőt. Ez a probléma el is vezet a talán legnagyobb gondjukhoz: Bernie Sandershez, akit a párt se kiköpni, se lenyelni nem tud. Az elnökjelöltségi versenyben is részt vett vermonti szenátort az alsóházi képviselők körülbelül harmada támogatja. Sanders váratlanul jó eredményeket ért el a kampányban – ennek oka Hillary Clinton népszerűtlensége volt. Támogatói szerint végül azért nem tudta megvalósítani a programját, mert a párt egész egyszerűen kigolyózta az elnökjelöltségi versenyből – Clintont választották helyette.
A szenátor joggal gondolhatja azt, hogy az ő programja nagyobb sikerrel szállt volna szembe Donald Trump elképzeléseivel. Még 2013-ban állt elő egy egészségbiztosítási törvénytervezettel, amely minden amerikai állampolgár számára bevezetett volna egy alapellátást. Ilyen értelemben radikálisabb, mint az Obamacare. 2013-ban a demokraták közül senki sem támogatta a javaslatot. Most, amikor Sanders újra leporolta, már 16 demokrata szenátor állt mögé, köztük olyanok is, akik a 2020-as elnökválasztáson is szeretnének indulni. A párt Sanders révén a hagyományos irányvonalhoz képest balra tolódott. A The Wall Street Journal és az NBC tévétársaság által készített felmérés szerint ma a demokraták 49 százaléka liberálisként definiálja magát. 2001 januárjában ez az arány még csak 36 százalék volt.
GESZTUSOK TRUMPTÓL
A demokraták válságának egy másik oka az, hogy kényszerhelyzetben vannak. 2018 novemberében időközi választásokat tartanak. Az alsóházi 435 hely mindegyike kiadó, a felsőházi 100 közül 33. Attól tartanak, hogy a republikánusok tarolnak a törvényhozás mindkét szintjén. Így kapóra jött nekik, hogy az utóbbi párt képviselői részéről elégtelennek gondolt támogatás miatt csalódott Trump gesztusokat tett feléjük. Nancy Pelosi, a demokraták képviselőcsoportjának a vezetője egy nyilatkozatában közölte, hogy például az infrastrukturális beruházásokban készek támogatni az elnököt. Megállapodás született arról is, hogy hozzájárulnak az amerikai államadósság szintjének emeléséhez.
A demokraták egységét a kampány során az teremtette meg, hogy utálták Trumpot. A politikai realitás azonban az elnöki periódus 9. hónapjában egyre több befolyásos demokratát kényszerít arra, hogy együttműködjön az elnökkel. Az elmúlt nyolc évben a párt több mint 900 helyet veszített el a tagállamok törvényhozásaiban. A 60 demokrata szenátori székből 48 maradt meg. Kormányzói, miniszteri, államügyészi posztok úsztak el. A kérdés immár nem az, hogy ki legyen a demokrata elnökjelölt 2020-ban, sokkal inkább az, hogy a teljes amerikai politikai palettán miként lehet visszanyerni a pozíciókat.
A POLITIKAI IPAR
Semmi gond nincs az amerikai választási rendszerrel. Az pontosan olyan, amilyenné a két nagy párt formálta – állítja a Harvard Business School (HBS) egy friss tanulmánya. Az elemzés szerint az USA politikai ipara kiválóan teljesít a pártok, a pártokhoz kötődő szervezetek, a nagy támogatók, a tanácsadók, az agytrösztök, a média és a lobbisták szempontjából. Viszont a legtöbb amerikai választópolgárt teljesen figyelmen kívül hagyja.
A kétpárti rendszer tankönyvi példája a duopolisztikus, két nagy szereplő által dominált piacoknak. Egyik fél sem hajt a másik vásárlóira, mindkettő a saját bázisát igyekszik bebetonozni. Az ingadozókkal, a középpel nem foglalkoznak eleget. Az elsődleges pártválasztók bizalmának megtartása oda vezetett, hogy egy sor gazdasági kérdés nem került a pártok fókuszába, hisz az érzékenyen érintheti a törzsszavazók támogatását. Ilyen például az adóreform, az infrastruktúra nagygenerálja és fejlesztése, valamint az egészségügyi rendszer korszerűsítése.
A HBS egy tavalyi elemzésében az amerikai politikai rendszer merevségét látta a gazdasági növekedés legnagyobb akadályának. A politikai ipar kitermelte a saját szabályait, amelyeket nehéz átlátni és ellenőrizni. Az eredmény: politikai nyilvánosság helyett a háttérben zajló öldöklő küzdelem, törvényhozási forgalmi dugók, a számonkérhetőség hiánya, s végül: a frusztrált szavazók elnökké választották Donald Trumpot. „Sokan azt gondolják, hogy a más iparágakban működő módszerek nem jellemzők a politikára. Pedig azok” – nyilatkozta a tanulmány egyik készítője.
Borítófotó: Amerikai szenátorok (baloldalt szemüvegben Bernie Sanders) Trump beiktatási ünnepségén.
A politikai realitás együttműködésre kényszeríti a demokratákat (Kevin Lamarque / Reuters)
