Megszokott, tipikus kis falusi bolt az utca sarkán. Betérek néhány apróságért, az elárusító szerbül kérdez, magam is így válaszolok. Egy idős asszony, aki éppen kifelé tart az üzletből, lassít és alaposan végigmér. Fizetek s elrakom a portékát, a néni bevár az üzlet előtt.
„Margit vagyok. Ugye maga messziről jött s magyar?” – szegezi nekem. „Igen, újságíró vagyok Újvidékről, és riportot készíteni jöttem” – felelem.
Arca felderül és lelkesen közli: „Istennek hála, ma már nem csak a keserveinkről írhat, sok jó dolog történt az utóbbi időben.”
A legenda szerint itt, a délvidéki Maradékon hatalmas küzdelem folyt valamikor réges-régen, s a csata után csak egyetlen ház maradt épen: ez a „maradék” szolgált alapul a település újjáépítéséhez, megadva egyúttal annak új nevét is. Mára már egészen más jelentéstartalmat kapott az elnevezés. A magyarság körében elsősorban a fogyatkozó nemzetre gondolunk, arra, hogy a Szerémségben (ma egyik része Szerbiához, a másik Horvátországhoz tartozik a valamikori magyar történelmi régiónak) és konkrétan ezen a településen elmondható: itt lakik a maradék. Csakhogy most már nem egy tétlen, sorsába beletörődött közösség az itteni, amely a megannyi negatív tényező ellenére sem akarja feladni identitását, nyelvét, kultúráját, hagyományait. Az utcán is velem tartó Margit néni szerint jó úton haladnak, lám, nemsokára felépül az óvoda, s majd négy évtized után újraindult az iskolában az anyanyelvű oktatás. Mindenki bizakodik, akivel csak szóba elegyedünk.
AZ EGYHÁZ A KOVÁSZ
A közösség megtartó erejét nagymértékben az egyház jelenti, valamint a gyülekezet aktív tagjai. Halász Dániel református lelkész számolt be róla, hogy 2012-ben, amikor Maradékra érkezett, szembesült a ténnyel: a magyar gyermekek többsége csak szerbül beszél, sokan még azok közül is, akiknek apja, anyja magyar. A hittanórákon is sokszor szerbre váltott, hogy a diákok, konfirmandusok megértsék a lényeget.
„Rá kellett jönnöm, nem elég, ha csak a hitélettel foglalkozunk, több fronton kell lépnünk, haladnunk. Először is, 2013-ban hétvégi óvodát nyitottunk a Kárpát-medencei református egyház testületének, a konventnek a támogatásával. Egy évvel később egy rendes délelőtti óvodát indítottunk a magyar kormány támogatásával. A gyülekezeti termünkben rendeztük be, s folyamatosan fejlesztettük a felszereltségét. Most pedig elérkezett az idő, hogy egy különálló épületrészt emeljünk a budapesti nemzetpolitikai államtitkárság Bethlen Gábor Alapkezelőjének a támogatásával, itt, az egyház telkén” – mondja Halász Dániel, s a tervek között említi még, hogy szórványközpontot is létrehoznának, de egyelőre az óvoda kivitelezése jelenti a realitást.
A faluban katolikus hívők is élnek, tavaly felújították a Szent Anna-templomot. Božidar Lusavec horvát ajkú plébános, igaz, nem beszéli a nyelvünket, de minden második héten a miséken magyarul csendülnek fel az énekek már egy ideje. Ezt kérték a hívők, s az atya örömmel fogadta az ötletet. Egy korábbi beszélgetésünk során sajnálkozva mondta: kár, hogy nem volt alkalma megtanulni magyarul, de valamit megért, sőt észre is veszi a különbséget a horvátországi magyarok és az itteniek szóhasználata között.
Tavalyelőtt szeptemberben, amikor már vagy hetven gyermek járt anyanyelvápolásra, 37 év kiesést követően óriási fordulat következett be Maradékon azzal, hogy néhány tanulóval sikerült magyar osztályokat indítani az iskolában. A református egyház ebben is szerepet vállalt, s ma is alaposan kiveszi a részét a munkából: eddig ugyanis meg tudták oldani a gyerekek étkeztetését az iskolával szomszédos községi óvoda épületében. Nemrég azonban a szomszédos városban, Indijában lévő járási önkormányzat megszüntette ennek a lehetőségét. Az egyház újból megoldást kínált, átvette a szolgáltatást a tanítók és a szülők örömére, hiszen otthonosabb a környezet, s a gyerekek magyarul beszélnek. Ebédet kapnak, együtt készítik el a házi feladatot. A vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (az országos kisebbségi önkormányzat) is támogatja az egyházon belüli napközis foglalkozást.
„Nem egy gyors folyamat ez, s kezdetben magam is szkeptikus voltam, hogy megállíthatjuk-e a magyarság beolvadását, hogy még minden visszafordítható. Ma már látni a változást. A gyermekek magyarul csevegnek, bátrabban vállalják anyanyelvüket. Öröm látni, hogy nem hiábavalók a törekvéseink, sőt ma már az elvándorlás sem számít akkora gondnak, mint korábban, hiszen a járásban volt néhány jó beruházás, és könnyebben lehet munkát találni. Szerencsére a legtöbben az itthon maradás mellett döntenek, amikor a tanulmányok befejeztével válaszút elé kerülnek” – összegez a maradéki lelkész.
PLUSZSEGÍTSÉG, BIZTATÁS
Már Bartos Lívia tanítónőtől hallom, hogy két összevont magyar osztály működik jelenleg a faluban, az elsősök és a másodikosok, illetve a harmadikosok és a negyedikesek tanulnak együtt. Egyelőre nyolcfős a teljes létszám, de bővülésre számítanak. Olykor még elengedhetetlen a szerb nyelv „bevetése”, például amikor a matekot magyarázza. A negyedik osztály után a szülőknek dönteniük kell, hogy Újvidékre íratják-e be a diákokat, magyar osztályba, amihez napi iskolabuszjáratot biztosítanak, vagy Maradékon tanulnak tovább, a szerb tagozaton. A tanítónő abban bízik, hogy minden nehézség ellenére egyre többen választják az anyanyelvű oktatást, és magyarul is tanulnak tovább.
Szabó Nóra a maradéki gyerekekkel. Játszva tanulnak magyarul
A szekszárdi Szabó Nóra a magyar kormány Petőfi-programjának köszönhetően teljesít küldetést Maradékon, immár második alkalommal. Délelőttönként a református egyház keretén belül működő óvoda munkájában vállal szerepet, délután a magyar tagozatos osztályokban tart foglalkozásokat: nyelvművelést és kézművesoktatást. Néptáncot is tanít, nem csupán Maradékon, hanem a környékbeli falvakban is, Satrincán és Nyékincán. Vegyes a korosztály, hat és harminc év közötti táncosai vannak, 18-20-an járnak el a próbákra ezekben a falvakban. Az óvodában kézimunkakört is vezet, s vele csak magyarul lehet szót érteni, szerbül nem tud.
„Felém a magyar nyelv az egyetlen út, muszáj a gyermekeknek valahogyan kifejezniük magukat. Néha a kényszer is eredményekhez vezet” – mondja Nóra.
Megkérdezem, mi tetszik neki itt annyira, miért döntött úgy, hogy másodszor is pályázik ide.
„Magyarországon, Szekszárdon vagy Szegeden, ahol tanultam, soha nem döbbentem rá arra, milyen egy kisebbségi társadalom részét képezni. A magyarságtudatomat én igazán itt fedeztem fel, sokkal kevésbé éltem meg Magyarországon. Itt, a szórványban sokkal inkább felerősödik az emberben az érzés: igen, magyar vagyok, s tenni is akarok érte. Ennek megéléséhez viszont elengedhetetlen, hogy a határon túl is éljen egy ideig valaki” – fogalmazta meg hitvallását a szekszárdi ösztöndíjas.
Borítófotó: maradék madártávlatból. a szerémségi régió valaha magyarország egyik legjobb bortermő vidéke volt
