ROMÁN KISZORÍTÓSDI
Alig egy hónappal ezelőtt töltötte be a harminchetedik életévét. Báró Bánffy Farkas az erdélyi „tájkép” egyik igazán pittoreszk alakja, mintha gróf Bánffy Miklós Erdélyi történetének egyik nemesi ifja ugrott volna százévnyit az időben. Nem láncolják le családi kötelékek, legfeljebb olyanok, amelyeket amúgy is magáénak vall. Cikázik Erdély térképén, délelőtt itt, délután ott, birtokügyeket intéz, bürokratákkal harcol, bált szervez, szórványoktatási központot épít. Farmerben és szmokingban is összetéveszthetetlenül karakteres alkat, akihez nem lehet semlegesen viszonyulni.
Először 1997-ben járt Erdélyben. Apját, báró Bánffy Miklóst kísérte el, aki akkoriban már térdig járt a birtok-visszaigénylésben. Nem kényszer hatására, valamilyen megfelelési vágy által űzve tartott vele, a Nagyenyed közeli Fugad egyszerűen a családé volt, ott születtek a nagybácsik és nagynénik, családtagok, akikről történetek tucatjait hallgathatta a szülői házban. Például azt, ami a dédapjáról, báró Bánffy Kazimirról, Fehér megye főispánjáról szól: megkérdezték egyszer tőle, miként lehet az, hogy Fugadra nem vezet rendes út, ha valaki el akar jutni oda, bivalyfogatot kell rendelnie, hogy bevontassa Magyarlapádról az autót. Mire ő azt mondta: amíg Fehér megyében létezik rosszabb út, addig Fugadon nem lesz útépítés.
TÉNYLEGES HAZATÉRÉS
A hajdani nemesi birtokok romániai visszaszolgáltatása egy ideje új „minőségi” szakaszba lépett. Ahogy Bánffy Farkas fogalmaz: míg tíz évvel ezelőtt a román hivatalosságok jószerint rá se hederítettek az igényeiket előterjesztő nemesekre, most ott tesznek nekik keresztbe, ahol tudnak. Az elmúlt néhány évben több mint harmincötezer holdnyi erdő sorsa kezdett „vándorolni” Románia különböző városai-nak bíróságai között: obskúrus sajtóbeli hangulatkeltésekre, történelemhamisító vádaskodásokra építkező, álcázott jogi procedúrák akadályozzák a magántulajdon érvényesítésének útját. Fokozatosan minden megváltozott – főleg a politikai akarat környezete –, a hatalom ma már sokkal inkább odafigyel a visszatérő arisztokrácia „követelőzéseire”.
Báró Bánffy Farkas. Egyetem után települt az ősi birtokra, azóta tapasztalt harcos és közösségszervező lett
A történet kanyargása azonban nem befolyásolja a lényeget. A visszaszolgáltatások nyomán egyre több arisztokrata család leszármazottja bukkan fel Erdélyben, lakja be életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot. Ezzel párhuzamosan pedig az erdélyi magyar társadalom szerves részévé válik, akárcsak elődei, akiknek nagy része a magyar világ többi részénél mindig is jóval közelebb állt ahhoz a közösséghez, amelynek élére született, s viseltetett felelősséggel iránta. Ki több, ki kevesebb sikerrel, elszántsággal, de mennek előre, építenek, restaurálnak, ezáltal a társadalomban is építve a korábban talán nem is létező, vagy az elmúlt évtizedek során romossá pusztított önazonosság-tudatot. És számukra is egyre egyértelműbbé válik: hazatérésük – jogaik érvényesítésén, a visszakapott kastélyok, udvarházak benépesítésén túl – a közösség tudati és fizikai tereinek belakásával válik igazán ténylegessé.
Az erdélyi arisztokrácia XX–XXI. századi történelmét sokan sok oldalról közelítve próbálták feltérképezni, értelmezni. A kommunista országokban végbement ilyen-olyan rendszerváltásokat követően a nyilvánosság nemesek iránti érdeklődése szinte kivétel nélkül a kosztümös történelmi filmeken kupálódott „empátia” jegyében kezdődött. Bálokról, gyertyafényes vacsorákról, rókavadászatokról kérdezték őket a bulvársajtó képviselői, aztán kevés kivételtől eltekintve nagyjából ezen a szinten meg is ragadt az érdeklődés. A ritka kivételek révén születtek viszont családtörténetek, kanyarogtak családfaágak, jelentek meg a szerzői sznobéria vagy tisztelet jegyében készült interjúkötetek.
Miközben a nemesi családok mai leszármazottjai immár a visszaigényelt, részben vagy egészben visszakapott ősi birtokokba, kastélyokba, udvarházakba igyekeztek újra életet lehelni. Vajon mi lehetett az a titokzatos kötőanyag, amely a Trianont követő impériumváltás után, a kommunista rémuralom idején is megtartotta őket? Az otthon ragadottakat a néhány négyzetméteres kényszerlakásokban, a Nyugatra menekülőket az Erdély-nélküliség szuterénjében. Mert valamilyen közös hívó szónak lennie kell. Mással ugyanis aligha magyarázható, miért gyömöszölte bele egy hátizsákba több ezer fontos öltönyét a londoni City elismert brókere, gróf Mikes Roy Chowdhury Gergely, és indult a székelyföldi Zabolára, miért adta fel a Deutsche Telekom szép karrier előtt ifjú mérnöke, gróf Mikes Zsigmond a konszolidált Nyugat által felvillantott perspektívákat, és kezdte el többfrontos harcát a háromszéki Uzonban. Vagy akár a nyugdíjas éveket halmozottan is megszolgáló, Marosvásárhelyen élő báró Apor Csaba, aki nem tétovázott az egykori torjai kertészi lak földjén tölteni az éjszakáit 1990 márciusának hidegében, miután üzent neki a család régi embere: „Mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha még sokáig késlekedik?…”
CSAK A PAPÍR
„Úgy éreztem, nekem kötelességeim vannak a családi birtokkal szemben” – mondta az agrármérnöki végzettségű Apor Csaba, aki gazdálkodni kezdett az első 40 hektárral, majd több mint húsz éven át maga vezette az „üzemet”. Az erdélyi arisztokrácia birtokvisszaszerzési bajnokának tekinthető báró az 1949-ben rekvirált felső-háromszéki Apor-birtokokat szinte teljes egészében visszakapta vagy visszaperelte. A Maros mentén, Dedrádszéplakon is van 49 hektár termője, onnan nem messze, Ratosnyán pedig 400 hektár erdője. Az utóbbi örökséggel azonban baj van: Maros megye prefektusa tíz év után megtámadta a jogerős, visszavonhatatlan bírósági ítéletet. Amúgy nemcsak az Apor család esetében, valamennyi arisztokrata ügyében új pert kért, a procedúrák többsége pedig dél-romániai bíróságon zajlik.
Az igazi nagy kihívás épp ez. Egy évszázados „képlet” szerint egy négyzetméter kastély, kúria fenntartása egyhektárnyi erdő-szántó-kaszálóból származó jövedelmet igényel, így az erdők visszaszolgáltatásának akadályozása épp annak a hátországnak a megteremtését veszélyezteti, amely nélkül lehetetlen az előrelépés. A román hatalom szabályos kiszorítósdit játszik, hadd lám, melyik félnek fogy el hamarabb a türelme, a pénze.
A gyalui kastély; a marosnémeti kastély
A Bánffy család számára is a Maros mentén fekvő két jelentős erdőtulajdon visszaszerzése volt az egyik legnagyobb tét. Az egyik báró Bánffy Dániel magánbirtoka, amelyet román állampolgárként gróf Bethlen Anikó és testvérei igényeltek vissza. Az ügyben 2007-ben jogerős bírói ítélet született, az államnak azóta rég vissza kellett volna adnia a területeket, azonban az érintett intézmények – prefektúra, megyei önkormányzat, helyi önkormányzat, erdészet – mindegyike hárította a visszaszolgáltatást, 2013 óta pedig egymást követik az örökösök ellen indított perek, általában azzal az inszinuációval, hogy az egykori tulajdonos háborús bűnös volt. „A nagyapám háborús bűnösségének vádja egyszerűen nonszensz. Ő ugyanis a budapesti miniszteri tisztség elfogadása, azaz 1940 óta nem járt Dél-Erdélyben, ahol a birtokok voltak. Egy olyan országban volt szaktárcavezető, amely csak Románia 1944. augusztus 23-i kiugrását követően került háborús viszonyba szomszédjával. Ennek ellenére immár harmadszor indítottak perújrafelvételi eljárást ezzel az indokkal, a Bethlenek egyelőre nem kapták vissza a területet” – szólt báró Bánffy Miklós összefoglalója.
A másik vitatott terület a hajdani Gö-de-mes-ter-házi Erdőuradalom Rt. birtoka. A részvénytulajdonosok 2005-ben jogutódként újjáalakították az rt.-t, ez igényelte vissza a jogelőd erdőbirtokát. A szászrégeni bíróság ezt alapfokon jogszerűnek ítélte, ami ellen azonban minden ellenérdekelt fél fellebbezett. A másodfok is elismerte az igény jogosságát, de úgymond a területek pontosítása érdekében első fokra utalta vissza az ügyet. A pert viszont a délkelet-romániai brăilai bíróságra helyezték azzal az indokkal, hogy a visszaigénylők megfélemlítik a Maros megyei joghatóságot. A Duna-parti városban pedig jogi csűrés-csavarással, a tulajdonjog szándékos félreértelmezésével (összemosták a birtokot egy a Bánffyak és egy bécsi cég által Trianon után alapított fakitermelő vállalattal, a Bangria Rt.-vel) elutasították a keresetet, majd a fellebbezést is. A két perelt terület összesen közel 35 ezer hektárt jelent, amelynek kétharmada a Kelemen-havasokban, Ratosnya és Palotailva fölött és Maroshévíz határában fekszik, a maradék szűk egyharmad pedig a Görgényi-havasokban. A Bethlen család kárpótlást is bejelentett, mivel az erdőket már kilenc éve át kellett volna adni, ám azóta is az állami erdészet műveli. Báró Bánffy Farkas nem is púderez: a magántulajdon szentsége Brüsszelnek is csak papíron fontos, Romániának meg ott sem.
AZ ÚJ MINTA
Az erdélyi életvitelt választó mintegy húsz történelmi családból néhányan a román többségű vidékeken vívják mindennapos küzdelmeiket a hatóságokkal, a fatolvajokkal, a történelem csikorgó zsánereivel. Éppen ezért van, aki másképp döntött. Barcsay Tamást – a torontói Ryerson Egyetem nyugalmazott történészprofesszora évtizedes harc után, 2012-ben kapta vissza a gyalui kastélyt – a látvány késztette döntésre. Amikor 2013 nyarán egy háromhetes távollét után hazatért, az ebédlő leszakadt plafonjával találta szembe magát, s úgy érezte, mintha az egész örökség felelőssége zuhant volna a nyakába. Óriási gerendák feküdtek a földön, s rádöbbent, hogy a feladat meghaladja az erejét. Miközben az a felismerés is csontig hatolt benne, hogy ha nem tudja megmenteni az épületet, az utókor őt hibáztathatja a hat évszázados várkastély elenyészéséért.
Így került Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő kastélya Nagy Elek üzletember tulajdonába. A 14 hektáros kertet is magában foglaló birtok önmagában is különleges potenciálját növeli Kolozsvár és a nemzetközi főút közelsége, valamint a várkastély különleges földrajzi elhelyezkedése. Az üzletember által létrehozott Traditio Transylvanica Alapítvány 2021-ig egy történelmi-kulturális kalandparkot kíván létrehozni itt, a térségek – Kalotaszeg, Mócvidék, Mezőség – és kultúrák találkozásánál, hiszen az épített örökség ugyan a magyar emlékeket sugározza, de azok csak az ott lakók együttélésében teljesedhetnek ki. A vállalkozó édesapja, Méhes György író 1944-ben megjelent, Magyarok és románok című írása – amelyben kardot tört amellett, hogy hatalomtól függetlenül a két nép évszázadok óta egymás mellett él, miközben együtt kellene élnie, nem pedig egymás ellen – nagy port kavart annak idején. Nagy Elek ma is igaznak tartja ezt a gondolatot. Példáját pedig mi tekinthetjük követendőnek, hiszen az erdélyi arisztokrácia öröksége korántsem egy-egy család története. Az maga a magyar történelem.
Borítófotó: a marosvécsi kastély
