– Egy Magyarországon is megjelent munkájának azt a címet adta, hogy A köztársaság mint francia kérdés. A nemrég lezajlott választások körül nálunk is fel-felbukkant a köztársaság egyedi értelmezése mint egyfajta baloldali vesszőparipa: új köztársaság meghirdetése, avagy e továbbra is fennálló államforma visszaállítása. Miképpen fordulhatott elő, hogy ez az egyszerű közjogi fogalom ennyire átpolitizálódott Európa több országában is?
– Hogy megértsük, mi az, ami Franciaországban e fogalommal kapcsolatban is végbement, körülbelül a nyolcvanas évek végére kell visszamennünk. Ekkorra datálható az, hogy a francia baloldal lényegében összeroskadt. Hiszen a berlini fal leomlása után hogy lehetett volna bárki is még mindig szocialista a szó addig elfogadott, hagyományos értelmezésében? Ezért a következő időszakban mintha a köztársaság fogalma helyettesítette volna a baloldalét. Ez nagyon jól működött: mintha a köztársaság mint olyan egyfajta felhígított szocializmus lenne. Erre van némi rálátásom, hiszen ismerőseim nagy része baloldali beállítottságú. Nehéz ugyanis Franciaországban értelmiségit találni jobboldali attitűddel.
– Ön is aláírta Az igazi Európa és a tév-Európa című, tavaly megfogalmazott kiáltványt, melyben konzervatív értelmiségiek többek közt kiállnak a nemzetállam eszméje és a közös keresztény gyökerek mellett.
– Azt szeretném mindössze, hogy minden európai tagállam gyakorolhassa a saját szokásait. Ha nem akarja kirakni a keresztet, mint Franciaország, ahol az államhatalom ezt nyilván nem szeretné, akkor nem rakja ki. Ha viszont egy tagállam mindenhová keresztet akar helyezni, mint Olaszország, hát hadd tegye, anélkül, hogy a franciák ujjal mutogatnának rá. Minden ország magánügye, hogy az abortusz kérdését úgy kezeli-e, mint a lengyelek vagy Írország, és ezért ne állítsuk őket pellengérre (a beszélgetés még az ír referendum előtt készült – a szerk.). Európának inkább az olyan nagy, klasszikus közös feladatokra kellene koncentrálnia, mint a külső határok védelme vagy a kollektív külpolitika.
– A határoknál maradva: időbeli választóvonalhoz ért Franciaország, letelt Emmanuel Macron köztársasági elnök hivatali időszakának első esztendeje. Határvonal ez a szakszervezetekkel való erőpróbát tekintve is.
– Macron elnök úgy döntött, hogy pragmatikus módszerekkel dolgozik. Ez egy kicsit olyasmi, mint a platóni teokrácia. Ő pedig az a fajta ember, olyan politikus, akinek nincs ideológiája, meggyőződése. Viszont ezzel a módszerrel jó irányba kezdte vezetni, kormányozni Franciaországot. Mire gondolok, amikor jó irányról beszélek? Például hazánkban elsőként lépéseket tett arra, hogy megszabadítsa az országot a „szovjet” reformoktól. Ilyen például a vasutasok státusza, amelyet mint különleges jogállást Macron megtámadott. Egy 1947-es döntéstől fogva – amely időszakban egy kommunista rezsim volt hatalmon Franciaországban – ha valakit állásba vesznek a vasútnál, az egy életre szól. A bolond döntést kihasználva még abban az időszakban a funkcionáriusokat gyorsan, egy életre kinevezték. A funkci pedig kinevezi a nagybátyját – szintén egy életre – vasutasnak, amaz a sógort veteti fel és így tovább. Ez egy szovjet trükk volt. Macron tehát most úgy döntött, hogy megtámadja ezt a rendszert. A vasút helyzetét persze nem ismerem annyira, de itt van az egyetem, erre azért van rálátásom. Nos, évek óta – mivel több a jelentkező, mint ahány helyünk van – sorshúzás dönti el, ki jut be a felsőoktatási intézménybe. Ez elképesztő butaság. Macron viszont most azt mondja: nézzék csak meg az egyetemi padokra várakozók eddigi érdemjegyeit. Akinek jobbak voltak az eredményei, az üljön be az előadásokra. Persze ezen mindenki feldühödött, általános a felzúdulás.
– Komoly erőpróba zajlik ma a szakszervezetekkel, ilyen az Air France-szal folytatott küzdelem is. Ki lehet-e jönni győztesként egy ilyen mérkőzésből?
– Az érdekképviseletek befolyása egyre inkább csökken. A második világháború után ideológiai alapon szerveződtek meg, kommunista vagy valamelyik ezzel rokonságban lévő eszme befolyása alá kerültek. Napjainkban viszont – szerencsére – a kommunista ideológia már jelentősen visszaszorult, ezek a politikai erők ma talán a leggyengébbek Franciaországban. Ezen a téren most az átalakulás időszakát éljük.
– Nemcsak a szakszervezetek küzdenek identitásválsággal Franciaországban, hanem a középjobb, a klasszikus, hagyományos konzervatív oldal is. Mi az oka e váratlan térvesztésnek a politikai palettán?
– A férjem által értesültem a jobboldal problémáiról, hiszen ő három évtizeden át ebben a politikai szférában mozgott (Delsol férje, Charles Millon konzervatív politikus, az UDF párt tagja volt; védelmi miniszter Alain Juppé kormányában 1995–97 között; alapítója a La Droite és a L’Avant-Garde konzervatív politikai mozgalmaknak – a szerk.), így elég közelről láthattam azt a folyamatot, ahogy a korrupció, a kisebb-nagyobb visszaélések, az urambátyámviszonyok hogyan emésztettek fel egy egész politikai oldalt. A kisebb-nagyobb visszaélések sorozata, a magamutogatás, a pénz mindenekfelettisége egy időben hiteltelenítette és tette tönkre mindkét régebbi meghatározó pártcsaládot, tehát a hagyományos baloldalt is. Macron hatalomra kerülésével így nagy erőre, befolyásra tett szert mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal. Fennáll annak a veszélye, hogy megismétlődik az, ami Olaszországban történt: összefog a két szélsőség. Merthogy Franciaországban mindkettő „jakobinus” befolyású. És ha összefognak, az természetesen Macronnal szemben történik meg. Ennek igen nagy a valószínűsége.
NÉVJEGY
1947-ben született, Párizsban
Filozófus, író
Az 1795-ben alapított Erkölcsi és Politikai Tudományok Akadémiájának a tagja
1993-ban megalapította a Hannah Arendt Intézetet
Gyakorló katolikus, önmagát liberális konzervatívnak vallja
Rendszeresen publikál a Le Figaro és a Valeurs actuelles hasábjain
2017-ben csatlakozott a L’Incorrect szellemi műhelyéhez
Borítófotó: Kőhalmi Péter
