– Ön hosszú évekig dolgozott tudósítóként és zenekritikusként a Time magazinnál, amely a hagyományos média egyik zászlóshajója. Aztán később Andrew Breitbarttal közösen megalapították a BigJournalism.com című weboldalt. Miben látja az alapvető különbséget a régi és az új média között?
– Ez egy nagyon izgalmas kérdés. Először is szögezzük le, hogy a Time magazin már nem az, mint ami régen volt. Amikor a 80-as, 90-es években ott dolgoztam, a hagyományos, nagy formátumú amerikai magazinok még az utolsó nagy időszakukat élték. A lapot világszerte több tízmillióan olvasták, óriási befolyása volt, egyike volt a hét legnagyobb amerikai médiaintézménynek.
– Melyik volt ez a hét?
– A három tévécsatorna, az NBC, az ABC, valamint a CBS, továbbá a The New York Times, a The Washington Post, a Newsweek, valamint a Time magazin. Ezek voltak a legnagyobb nézettségű, olvasottságú, legnagyobb befolyással rendelkező sajtótermékek világszerte abban az időben. Az internet megjelenésével aztán megváltozott a helyzet, a háló demokratizálta az újságkészítést. Megszüntette azokat a hagyományos szűrőket, amelyeket a szerkesztők, az újságírók képviseltek. Bárki bármikor bármit feltehet az internetre. A korábbi helyzetben egy nagyon szigorúan ellenőrzött környezetben roppant befolyásos sajtótermékek uralták a nyilvánosságot. A nettel minden vélemény megjelenhetett, minden hang hallhatóvá vált. Az internetes sajtóban óriási a fluktuáció, naponta jelennek meg és tűnnek el új lapok. Néhány azonban megmarad, ilyen a Breitbart News is. 2009-ben egy fogadáson találkoztam Andrew Breitbarttal Los Angelesben. Megkért arra, hogy hozzuk létre a BigJournalism.com című portált – 2010 januárjában el is indult az oldal. Ma a portál a breitbart.com alatt működik, társoldalaival, például a BigHollywooddal vagy a BigGovernmenttel együtt. Andrew váratlan, 2012-es halála után történt mindez, akkor én is otthagytam a lapokat. A „Big” portálok létrehozásánál ugyanazt a minőséget próbáltam meg létrehozni, mint amelyet a hagyományos sajtó képvisel. Ez nem volt könnyű, mert voltak olyan munkatársaink, akik nem professzionális újságírók voltak, hanem egyszerű civilek, akik megpróbálták valamilyen módon kifejezni magukat – például olyan témákról írva, amelyeket a hagyományos média nem fedett le. A netes sajtó megjelenésével megvalósult Andrew víziója arról, hogy a médiában sokkal több hang jelenjen meg, mint korábban.
– Hogyan alakította át az új média a közvéleményt?
– Óriási változás történt. Az Egyesült Államok közvéleménye ma sokkal tájékozottabb, politikai értelemben pedig aktívabb, mint korábban. Azelőtt a két nagy párt viszonylag hasonló volt egymáshoz, szinte elhanyagolható különbségeket lehetett látni közöttük. Azonban az 1970-es évek végén, majd a 80-as évektől kezdve a demokraták és a republikánusok egyre inkább különbözni kezdtek egymástól. Megjelentek a szélsőségek a pártokon belül, és ezzel párhuzamosan az ország is egyre megosztottabb lett. Ezzel az internet és a neten működő politikai sajtó szerepe felértékelődött. A probléma az, hogy a baloldali emberek a baloldali sajtót kezdték el olvasni, a jobboldaliak pedig a jobboldalit – ez ismét csak hozzájárult a közvélemény polarizációjához.
– A régi és az új média között nagy különbség az is, hogy az új média egy része szakított a politikailag korrekt (pc) beszédmóddal. Ön szerint honnan ered ez az egész „politikailag korrekten kell beszélnünk” mozgalom? Ki találta ezt ki?
– Írtam egy könyvet Az ördög gyönyörpalotája (The Devil’s Pleasure Palace) címmel, amelyben azt elemzem, hogy a második világháború utáni Amerikában miként terjedtek el a frankfurti iskola eszméi – itt keresendők a pc gyökerei. Ezt a nézetrendszert Trockij tette népszerűvé még az 1930-as években, hogy megkönnyítse a kommunisták dolgát. A baloldalnak mindig is az volt a problémája, hogy a nézeteit gyakran váltogatta. A pc-nek így az volt a feladata, hogy torzításmentesen közvetítse Moszkva vagy a Kommunista Internacionálé üzeneteit. Ezt a módszert exportálták az Egyesült Államokba, majd terjesztették el az egyetemeken keresztül a frankfurti iskola üldöztetések elől Amerikába menekülő, s ott katedrát kapó kommunista képviselői. A háború után közülük sokan visszatértek Európába, néhányan azonban nem. Ilyen volt például Herbert Marcuse is. Az ő nézetei nagymértékben befolyásolták az én generációm, az 1950-es években születettek goondolkodásvilágát. A politikailag korrekt beszédmód első pillantásra nevetségesnek tűnik, de annyiszor ismételték, annyira belesulykolták az emberekbe, hogy uralkodóvá vált a közbeszédben. Pályafutásom nagy részét annak szenteltem, hogy leromboljam a politikai korrektség eszméjét. Igyekeztem mindig is politikai-lag inkorrekt módon beszélni, írni. A pc hihetetlen károkat okozott. Az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése tartalmazza a szólásszabadság védelmét. (A vallás, a sajtó és a békés gyülekezés szabadsága mellett – a szerk.) A pc hívei azonban kivételeket akartak ez alól. Elismerték, hogy szükség van a szólásszabadságra, de korlátozni akarták azt. Az 1970-es, 80-as években az újságírók nagy része még nem végzett egyetemet-főiskolát, így nem is hatott rá a frankfurti iskola szellemisége. Ma az újságírói elit túlnyomó része az Ivy League egyetemeiről kerül ki. (Borostyán Liga, az USA északkeleti részén elhelyezkedő nyolc elit egyetem – a szerk.) Régen még lehetett olyan újságírókkal találkozni, akik kávéházakban, éttermekben dolgoztak, ott hallották a sztorikat, első kézből származó hírek, ismeretségek révén, szó szerint az utcáról kerültek be a szakmába. Ma a médiaelit a Harvardról és a Yale-ről, az elit egyetemekről kerül ki. Ők nem azért lesznek újságírók, mert élveznék a szakmát, egy sztori felgombolyítását, hanem azért, mert politikai elhivatottságuk van. Így vált lehetségessé, hogy a pc ilyen gyorsan és átfogóan terjedjen el az Egyesült Államokban – az akadémiai szektoron és a sajtón keresztül.
– Ön hisz a Nyugat hanyatlásában és a civilizációk összeütközésében? Abban az értelemben, ahogy például Samuel P. Huntington használta ezt a kifejezést?
– Igen, határozottan. A legutóbb megjelent A lángoló angyal (The Fiery Angel) című könyvemben írtam erről. Már az előző kötetemben is boncolgattam a kultúra és a politika viszonyát. Ebben bővebben fejtem ezt ki, hogy milyen kölcsönös viszonyban van a művészet, a kultúra, a szexualitás és a politika a Nyugat, a nyugati ember lelkéért folytatott küzdelemben. A könyvben műalkotásokon keresztül mutatom be ezt a küzdelmet. Bátran elmondhatjuk, hogy a Nyugat mindig is hanyatló fázisban volt. Az V. században a Római Birodalom már a végnapjait élte. A keresztes háborúk idejében szintén ez volt a jellemző, Jeruzsálemet akarták visszafoglalni az iszlámtól. A XV. században, amikor Konstantinápoly török kézre került, a hanyatlás érzése még jobban átjárta a kontinenst, hisz ez jelentette a hellenisztikus-római birodalom valódi bukását. Az első világháború után szintén a hanyatlás uralkodott el, a szörnyű mészárlások, milliók halála után. Ugyanakkor a Nyugatnak megvan arra is a képessége, hogy visszavágjon, hogy újra megszervezze saját magát. Új könyvemben arra szólítom fel a nyugati embereket – nem csak az amerikaiakat –, hogy fedezzék fel újra a saját múltjukat, kapcsolódjanak újra ahhoz. Ez a könyv a nemzetállam védelmében született. Azért választottam műalkotásokat eszközül, mert ezek a különböző népek nemzeti karaktereit tükrözik. Vergilius eposza, az Aeneis nemcsak Augustus császár korának egyik lírai csúcspontja, de Róma alapításmítosza is. Ily módon része annak a görög-római civilizációnak, amelynek mindannyian a leszármazottai vagyunk. Amellett érvelek, hogy a Nyugatnak ma is vissza kell vágnia. Mégpedig oly módon, hogy a gyermekeinket a múltnak, a hagyományoknak megfelelően kell nevelnünk. Az Európai Unióból sokan az Európai Egyesült Államokat szeretnék létrehozni. Ők nincsenek tisztában azzal, hogy milyen óriási különbség van Európa és Amerika között, hiszen előbbiben nemzetállamok jöttek létre. Így helyesebbnek tartom, ha Európa, az EU nemzetállamok szövetségeként működik, amelyek ugyanakkor osztoznak egy közös európai ethoszban.
– Pontosan milyen ethoszra gondol?
– Többféle ilyen értékrend, viselkedési mód van. Beszélhetünk például a zsidó-keresztény ethoszról vagy a kapitalizmus ethoszáról is. Ezek tartják össze Európát és ezek lehetnek azok, amelyek megmentik a kontinenst az iszlámtól, valamint a kulturális marxizmustól. Itt voltam Budapesten három éve is, amikor a migránshordák ellepték a várost. Akkor is azt gondoltam, nagyon rossz lesz Európának, ha ez folytatódik. Magyarország a heves külföldi bírálatok ellenére képes volt úrrá lenni a helyzeten és megoldotta a migránskérdést, amely viszont áttevődött Németországba és például Olaszországba. Utóbbi most, az új kormány alatt próbál meg kezdeni valamit ezzel a problémával. A migránsválság esetében tisztában kell lenni azzal, hogy önmagában senki nem lesz attól egy nemzet része, hogy megkapja az állampolgárságot. Ez nem az útlevélen múlik. Hiába kapnék magyar útlevelet, én sem tudnék soha magyarrá válni, még ha megtanulnám a nyelvet, akkor sem. Akkor is ír–amerikai maradnék. Ennek értelmében nem beszélhetünk mondjuk svéd muzulmánokról sem. Ők Svédországban élő muszlimok – hiába van svéd útlevelük.
– Említette az ethoszt, ami értékeket és erényeket képvisel. Ha hanyatlik egy civilizáció – esetünkben a Nyugat –, az azt jelenti, hogy hanyatlanak az értékei és az erényei is. Hogyan lehetne ezeket újjáéleszteni?
– Például a művészeteken, a műalkotásokon keresztül. Ezek az ethosz, az erények és az értékek őrzői. Bizonyos értelemben itt kezdődik a politika is. Nem Obamáról, Trumpról vagy Clintonról kell írni a politika alapjainál, hanem az adott országra jellemző ethoszról. Ebből kiindulva tartom a művészet megerőszakolásának a politikailag motivált műveket. A keleti blokk országaiban, ahol ezeknek a szovjet időkben nagy divatja volt, el is feledik ezeket. Ha Moszkvában járok, akkor nem a szovjet termelési operákat szeretném meghallgatni. A politika arról szól, hogy az ember kapcsolódik-e a saját hagyományaihoz, a kultúrájához vagy nem. Ha valaki nem kapcsolódik a kultúrájához, akkor nyitottabbá válik a kulturális marxizmusra. Ebből ered a határok nélküliség eszméje, valamint a nemzetállamhoz való tartozás elvesztése is – végső soron a nemzetállam erodálódása.
– Ha a hagyományt a művészetek őrzik, akkor vajon mit lehet csinálni azzal a tátongó szakadékkal, ami a kortárs művészetek és a közönség befogadóképessége között tátong? A modern művészet hogyan tudja közvetíteni a hagyományt?
– Ennek a hátterében az áll, hogy megszakadt az oktatás folytonossága. Az emberek úgy gondolják, hogy túlságosan bonyolult dolog a zenét vagy más művészeti ágakat tanítani a gyerekeknek. A modern gyermeknevelésben megengedjük a kicsiknek, hogy ők mondják meg nekünk, mit szeretnének tanulni és mit nem. Ahelyett, hogy mi mondanánk meg nekik, hogy mit kell megtanulniuk.
– A mondás szerint az Egyesült Államok nyerte meg a XX. századot. Vajon ki nyeri meg a XXI. századot? Ázsia?
– A XXI. század vége még nagyon messze van. Egyelőre nem látom, hogy az Egyesült Államok vesztésre állna. Az Obama- és a Clinton-érában Amerika leszálló ágban volt, ez kétségtelen. Donald Trumpot azért választották meg elnöknek, mert az amerikaiakban feltámadt a nemzeti büszkeség iránti vágy. Ugyanakkor vannak aggasztó jelek is. Az USA-ban napjainkban sokat beszélnek egy új polgárháború lehetőségéről – ezúttal a jobb- és a baloldal között. Ennek elkerülése érdekében az amerikaiaknak mélyen és komolyan át kellene gondolniuk, hogy milyen országban szeretnének élni. Ázsiára lehet gondolni mint ennek az évszázadnak a nyertesére, de egész biztosan nem olyan módon, mint ahogy az Egyesült Államok dominálta a világot a második világháború utáni időszakban. Ennek kulturális akadályai is vannak. Nem lesz ázsiai hegemónia. Az oroszok a szovjet álruhában már megpróbáltak világuralomra törni, nekik sem sikerült. A dominanciához nem elég a nagy népességszám és nem elég az sem, hogy valaki ipari nagyhatalommá válik – mint mondjuk Kína. Ehhez állandó megújulásra, egyfajta nemzeti kreativitásra van szükség.
NÉVJEGY
Az 1949-ben született amerikai kritikus, író, forgatókönyvíró 1981-től dolgozott a Time magazinnak
2007 és 2015 között a National Review című amerikai lapnak dolgozott
2010-ben Andrew Breitbarttal közösen indították el a BigJournalism.com című oldalt
2013-tól a New York Post, 2012-től a PJ Media munkatársa
Az ördög gyönyörpalotája (The Devil’s Pleasure Palace) című 2015-ben megjelent könyvében a jó és a gonosz közötti harcot elemzi irodalmi és zenei alkotásokon keresztül. A lángoló angyal (The Fiery Angel) című könyve 2018-ban jelent meg
