Jóképű, 1,85 méter magas, sportos testalkatú, szuggesztív szónok. Ezen képességét muszlim egyházi iskolában szerezte meg, s kiváltképpen a vidéki, konzervatív parasztság, a világi városlakókat, az értelmiséget megvető munkásság körében kamatoztatja Recep Tayyip Erdoğan, Törökország elnöke.
Hívei táborát, nyelvét, gondolkodásmódját jól ismeri, hiszen maga is ebből a környezetből, Isztambul egyik munkáskerületéből, továbbá Északkelet-Törökország egyik kistelepüléséből emelkedett ki. A 64 éves államfő tinédzserkorában limonádét és szezámmagos süteményt árult Isztambul kemény külvárosi utcáin.
CSODA
Néhány hete Mohammed bin Szalmán, a befolyásos szaúdi koronaherceg Kairóban azzal vádolta meg Erdoğant, hogy „ottomán kalifátust” épít, és Iránnal együtt „forradalmakat exportál” a régióban. Tény, hogy a török elnök és a szunnita szélsőségesek, az Iszlám Állam Kalifátus nevű terrorszervezet viszonya meglehetősen ellentmondásos. Erdoğan szemet huny a szétvert ISIS tagjainak, azok családjainak Törökországba menekülése felett, mint ahogy nyilvánvalóan a tudtával folyt a korábbi években a terrorszervezet által kitermelt kőolaj Anatólián át történő értékesítése is (ez a terroristák fő bevételi forrását jelentette).
Autoriter vezetési stílusa részeként kultuszt alakít ki maga körül. Sok muszlim szinte istenként, második Mohamed prófétaként tekint rá. A New Yorkban élő Joel Richardson, számos, az iszlámmal foglalkozó könyv szerzője egy példát idéz: Erdoğan egyik nagygyűlésén az izgalomtól elájult egy asszony a hallgatóságban. Az elnök intésére hordágyon felvitték a szónoki emelvényre. Az elnök megfogta a kezét, és hangosan belekiáltott a mikrofonba: „Allahu akbar!ˮ A nő rögvest magához tért, a tömeg őrjöngve ünnepelt, csodát szimatolt.
Karizmatikus személyisége demagóg, populista hordószónoki képességekkel egészül ki. Követőinek roppantul imponál, amikor a nagyhatalmakat csak így szólítja meg: hé, Amerika, hej, te Franciaország. Azzal is növeli népszerűségét, hogy vezető nyugati politikusokat név szerint aláz meg. A török demokrácia híveit nemes egyszerűséggel fosztogatóknak titulálja, a német külügyminisztert katasztrófának nevezi. A New York Times kiemeli: ami Donald Trump amerikai elnöknek a tweetelés, az Erdoğannak a napi többszöri szónoklat, a pálya, amelyen igazán otthon érzi magát. Közkedveltsége töretlen, a török belpolitikában nincs kihívója. Az ellenzéki sajtót következetesen lerombolja; legutóbb elnöki határozattal záratta be az egyik legnagyobb török napilapot, a Zamant.
Erdoğan miniszterelnöksége kezdeti szakaszában önkényes módszerekkel szanálta a gazdaságot. De ezért súlyos árat fizetett az ország, mert 2002 és 2012 között a fizetési mérleg folyó tételeinek a hiánya az egekbe szökött, a 2002-es 600 millióról 2013-ra több mint 58 milliárd dollárra. A monetáris tartalékok viszont csaknem megötszöröződtek. Ahogy nőnek, erősödnek autoriter hatalmi törekvései, gazdaságpolitikájában úgy törnek előre az unortodox módszerekkel operáló „Erdoğanomics” elemei. Néhány makroszámra, a mindenáron való, kirakatba tehető bővülésre összpontosít. Hogy közben a török líra árfolyama hullámvasutazik (2018 áprilisában erős lejtmenetben), a nagyvállalatok jóval több mint kétszázmilliárd dolláros rövid lejáratú hitelállományban fuldokolnak, a gazdaság veszélyes mértékben túlhevül – számára láthatóan másodlagos.
AZ OSZMÁN BIRODALOM
Még az arab tavaszt megelőző években, de már az iraki háborút követő időszakban az arab, iszlám világot belülről feszítő eseményekre reagálva Erdoğan sorsdöntő felismerésre jutott. Miért ne lehetne bevetni a populizmus csodafegyverét, a túlzott nemzeti-vallási büszkeségre való építéssel az oszmán birodalmi gondolat újjáélesztését? Miért ne lehetne Törökország az elemeire hulló Közel-Kelet, az arab-iszlám világ vezető hatalma?
Ebben azonban akadályozza a modern Törökországot évtizedek óta meghatározó szekularizmus, az iszlám vallás és az államhatalom szétválasztása. A világi hatalom garanciája ott hagyományosan a hadsereg, évtizedek óta a nyugatos, NATO-iskolákban képzett tisztikar. Recep Tayyip Erdoğan elindította azt a folyamatot, melynek során 2008-tól egy elképzelt titkos, világi alapú szervezkedés (Ergenekon) ürügyén több mint félezer neves közéleti személyiséget, katonai vezetőket, újságírókat, ellenzéki parlamenti képviselőket fogtak perbe. Az elnök befolyásolta ügyészség évekig próbálta bizonyítani a vádakat, de 2016-ban feladták.
LESZÁMOLÁS
Kapóra jött neki, hogy ugyanebben az évben kudarcba fulladt az ellene szervezett puccs. Erdoğan a Fethullah Gülen, Amerikában élő muszlim ideológus nevéhez fűződő mozgalomhoz kötötte a rendszerellenes szervezkedést. Gülen és hívei mérsékelt, szociális iszlámot hirdetnek, amely az oktatásra, a nők egyenjogúsítására, társadalmi igazságosságra, esélyegyenlőségre összpontosít. Szemben az államfő konzervatív felfogásával, hatalmi bázisával, a fejkendős asszonyokkal, a maradi falusiakkal, kisvárosiakkal.
Az ideológus növekvő számú hívet szerzett Törökországban, veszélyeztetve ezzel az egyre radikálisabb pániszlám irányvonalat – és Erdoğan hatalmát. Ezt tapasztalva az elnök példátlan keménységgel számolt le ellenfeleivel. Százezrek vesztették el állásukat, kerültek börtönbe, majd 2017-ben alkotmánymódosítással felszámolta a parlamenti rendszert, a miniszterelnökséget, s elnöki kormányzást vezetett be.
PÁRHUZAMOK PUTYINNAL
Közös útjuk, hasonló gondolatviláguk miatt is jól megértik egymást a sok tekintetben ellentétének tartott, alacsonyabb termetű, nem különösképpen jó szónok Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Annyiban is hasonlítanak egymásra, hogy mindketten alkalmazkodnak a nyugati világ velük szemben változó, legtöbbször ellenséges magatartásához. Persze a NATO-hoz tartozó és valamikor az európai integráció ígéretes tagjelöltjének tartott Törökországhoz, vezetőjéhez másmilyen, engedékenyebb módon viszonyulnak, mint Putyin Oroszországához.
A Nyugatnak az Erdoğan-jelenség roppant kényelmetlen. Törökország az értékközösséget, demokratikus alapelveket valló NATO oszlopos tagja, de az elnök hatalomgyakorlási módja egyre kevésbé illeszthető be ebbe a képbe. Próbálják lepisszenteni, ám ő fütyül a Berlinből, Párizsból, Washingtonból érkező óvatos, de egyre határozottabb figyelmeztetésekre. Amikor személyes hatalmáról van szó, nem ismer tréfát, nem érdekli szövetségesei véleménye sem.
Borítófotó: A török elnök képe egy nagygyűlés kivetítőjén. Példátlan keménységgel számol le ellenfeleivel
