ELVÁNDORLÁS ÉS ELADÓSODOTTSÁG
A vészharangot mindenki kongatja ugyan, a politikusok, a gazdasági szakemberek és a társadalomkutatók mind megfogalmazzák a problémák lényegét, de egyelőre csak a stratégia stratégiájának a megtervezéséig jutottak el.
A tömeges elvándorlás és az adósságok miatt zárolt bankszámlák ügye több mint egy évtizede halmozódó probléma, de ezzel egyik kormány sem tudott mit kezdeni, vagy nem is akart. A 4,3 milliós országban ma 320 ezer olyan ember van, akinek a bankszámláját különböző okok miatt zárolták, mert összesen 45 milliárd kunával (1914 milliárd forinttal !) tartoznak az államnak, a hitelintézeteknek vagy épp valamelyik szolgáltatónak. A jobboldali Plenković-kormány hamarosan tárgyalja a kérdést, de egy biztos: a megoldás nem lesz gyors és hatékony, ha nem sikerül kategóriánként megnyugtató vagy legalábbis az adósnak reményt adó intézkedéscsomagot kidolgozni. Ha alaposabban górcső alá vesszük az adósstruktúrát, akkor látható, hogy majdnem ötezer olyan ember van, aki több mint egymillió kunával (42,5 millió forinttal) tartozik, a skála másik végén pedig nyolcvanezer főnek azért nincs szabad rendelkezése bankszámlája felett, mert ugyan húszezer kunánál kisebb az adóssága, de ez több mint három éve fennáll, és esély sem látszik arra, hogy ezt valaha is visszafizethetik. A horvát igazságügyi miniszter szerint az állam hajlandó lemondani követelései egy részéről, s adókedvezményt biztosítana azoknak a szolgáltatóknak, amelyek hasonlóképpen cselekednek. Az intézkedések alapfeltétele, hogy pénzügyi szigort kell teremteni, könnyebben lehessen öncsődöt jelenteni, olcsóbbak legyenek az adósok elleni eljárások, és mindezen lépéseket az átláthatóság jellemezze. Az ellenzék ugyan támadja a kormányt a hitelekben úszók kilátástalan helyzete miatt, de ennek nincs igazán súlya, hiszen amikor baloldali vezetése volt az országnak, akkor is csak a tervek szintjén maradt minden.
RENDKÍVÜLI ÁLLAPOT
Sokan pont az adósságok, a kilátástalan politikai, gazdasági és szociális helyzet miatt hagyják el az EU legfiatalabb tagjának számító országot. S akik ki is vándorolnak, évekig az itthoni hiteleiket fizetik vissza, és a maguk mögött hagyott, nehéz helyzetben lévő családjukat segítik. Persze a horvátok körében hagyománya van a „gastarbeiterségnek”, hiszen a volt Jugoszlávia idején innen mentek el a legtöbben nyugati vendégmunkára, főleg Németországba. Ezért sokan most nem a vakvilágba utaznak ki, hanem valamelyik rokonhoz, aki a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben vándorolt ki. A mai barátságtalan társadalmi környezet a fiatalokban nem ébreszt társadalmi felelősségérzetet, a legtöbben az egyéni boldogulást tekintik a legfontosabb célnak. Az elvándorlás az EU-hoz való csatlakozás után, 2013-tól vett nagyobb lendületet. A jelenség legerősebben Zágrábra, majd a magyarok által is lakott Eszék-Baranya, valamint Vukovár-Szerémség megyére jellemző. A kivándorlók között ott vannak a véreink is, és ezzel tovább csökken az amúgy is kis létszámú, mintegy 14 ezer fős horvátországi magyar közösség.
Az államfő, Kolinda Grabar-Kitarović egy hónapja drámai látleletet közölt: „A fiatalok elhagyják Horvátországot a jobb élet reményében. Amikor nemrég arról beszéltem, hogy konkrét demográfiai intézkedésekre van szükség, azt mondták, túlzásokba esem. Csak tavaly nyolcvanezer ember költözött el. Mi ez, ha nem rendkívüli állapot, amely rendkívüli intézkedéseket követel?ˮ
Ez az állapot már egy évtizede fennáll, de ilyen élesen még nem mondta ki magas közjogi méltóság. A különleges intézkedések a kormány kezében vannak. Kitarović asszony meg is fogalmazta, hogy mi lenne a kiút a válságos társadalmi helyzetből. Szerinte, mivel a munkaszerződéseket határozott időre kötik, ez sokaknál egzisztenciális létbizonytalanságot okoz. Megnehezíti a gyermekvállalást is, hiszen a bizonytalan jövő kétségessé teszi az otthoni családtervezést. A EU statisztikája alapján ezzel a szerződésformával déli szomszédunk toronymagasan az első. Az államfő szerint az elmaradott régiókban adókedvezményekkel és a lakhatási támogatások bővítésével lehetne otthon tartani a lakosságot. A horvát fiatalokra vonatkozó támogatási rendszer kidolgozása azért is égetően fontos, mert a többség nehezen tud megválni a családi fészektől, átlagosan 31 éves koráig a szüleivel lakik.
Eközben az államnak gondoskodnia kellene az elmaradottabb térségek felzárkóztatásáról, hiszen sok olyan kisebb-nagyobb régió van, amely teljesen kiürülhet a munkahelyhiány, a fejletlenebb infrastruktúra, az elégtelen orvosi ellátás és oktatás miatt. Nyugati példákra hivatkozva a köztársasági elnök kifejtette azt is, hogy pozitív megkülönböztetés illetné meg a munkavállaló nőket, és bővíteni kellene a gyerektámogatási rendszert, valamint javítani szükséges a szolgáltatások színvonalán. Az államfői javaslatok mit sem érnek, azokat nem teszi teljesen vagy részben magáévá a zágrábi kormány, amely mindeddig halogatta egy átfogó intézkedéscsomag kidolgozását.
SIRATÓFALAK A PÁLYAUDVAROKON
A Plenković-kabinet ‒ amelynek vezető pártjából származik az elnök asszony ‒ a kritikával szembeállította az eredményeket. Például azt, hogy míg négy éve 17,5 százalékos volt a munkanélküliség, mára 10 százalékra csökkent, s a fiatalok körében akkor mért 41,5-es ráta mára 26-ra mérséklődött. A számadatok alapján azt mondhatnánk, hogy az államfői dörgedelem túlzó, de aki itt él Horvátországban, az tudja, hogy a munkanélküliség javuló tendenciája főleg az elvándorlásban keresendő, hiszen lassan már mindenkinek a családjában, avagy a baráti körében van olyan, aki nyugatabbra vagy északabbra keresi a kényszerboldogulást. Az elmúlt másfél évtizedben horvát számítások szerint 200 000 ember hagyta el a hazáját, de a németországi és ausztriai adatokból kiderül: csak ebben a két államban mintegy 450 ezer horvát állampolgárságú munkavállaló van. Pontos adatokkal a zágrábi statisztikai hivatal azért nem tud szolgálni, mert a kivándorlók egy része nem jelenti be a horvát hatóságoknak, hogy életvitelszerűen már nem él az országban.
Egy kivándorolt horvát fiatalember ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott: „Jobb, ha ritkábban vagyok otthon, de mindenem megvan, mint hogy állandóan otthon tartózkodjam, de semmim se legyen.” E férfinak és a társadalom túlnyomó többségének ugyanis elege van abból, hogy a politikusok parttalan vitákat tudnak folytatni az usztasák (a második világháború alatti német bábállam horvát támogatói) és partizánok múltbéli cselekedeteiről, miközben tavaly a születések száma az elmúlt száz év negatív rekordját jelentette: mindössze 36 647 újszülöttet regisztráltak odahaza. Sokan ironikusan hozzáteszik, hogy a horvátok ugyan továbbra is vállalnak gyereket, de már nem az országban, hanem külföldön. Demográfusok szerint abba kellene hagyni végre a felelősség ide-oda hárítását, és stratégiai kérdésként, prioritásként kellene kezelni az elvándorlás megállítását, valamint a korrupció felszámolását, mert ha így halad tovább az ország, nagyobb pusztítást fog elszenvedni, mint bármelyik háborúban. Jelenleg a buszpályaudvarokon ún. siratófalakat alakítanak ki, amelyekre felírják azon utazók nevét, akik csak egy irányba vásároltak menetjegyet, mert egyelőre nem tervezik a hazatérést, reménytelennek látják a szülőföldön való boldogulást. Persze ebből a szomorú látleletből nem sokat tapasztal a turista. A Horvátországba látogatók száma növekszik, a meglehetősen drága autópályák kifogástalanok, de a pihentető tengerpartot, a jó vendéglátást és konyhát kiélvező több millió külföldi távozásával a horvát valóság megmarad.
