NÉMET KÖZÉLET
A német szakkönyvek sikerlistáját Michelle Obama visszaemlékezése és a CDU reménybeli következő koalíciós partnerének számító Zöldek politikusainak a víziói vezetik. A második nyilvánosságban azonban a legtöbbet emlegetett kötet Daniel Stelter Mese egy gazdag országról: így tesz minket tönkre a politika című műve.
A száz legbefolyásosabb német közgazdász között számontartott Stelter tisztánlátását nem zavarja meg a rosszul értelmezett német Staatsräson, a hamis politikai korrektség vagy éppen a megfelelés vágya. Könyvének soraiból az a protestáns munkaetikára épülő kristálytiszta gondolkodás és könyörtelen racionalitás árad, amely az országot a XVII. század végétől naggyá tette, és amelytől a német politikai elit 1990 óta egyre inkább távolodik.
ROSSZABBUL ÉLNEK, MINT NÉGY ÉVE
„Németország, ahol jól és szívesen élünk!” Sokan nem értették, hogy a CDU 2017-es választási üzenete miért nem működött. A válasz egyszerű: Angela Merkel ugyanazt a hibát követte el, mint korábban Hillary Clinton, aki szintén a látszólag jó makroszámokkal kampányolt. Hiába alacsony a munkanélküliség szintje, hiába szárnyal a gazdaság, az átlag amerikai, angol, francia vagy német rosszabbul él, mint négy éve. A bruttóból egyre kevesebb a nettó.
Daniel Stelter bemutatja, hogy a német politikai elit gazdaságpolitikája a jövőt éli fel és a középosztályt teszi tönkre. A 2010 előtti Magyarországról is ismert módon a legmagasabb adókulcs már az átlagkereset 1,3-szeresétől érvényes, ami visszafogja a teherviselő rétegek teljesítményét. A 2017-es választási kampányban is megígérték a hideg progressziónak nevezett jelenség kezelését, ám érdemi változás nem történt.
Az alacsony kamatok politikája szintén a középosztály, valamint a kis- és közepes vállalkozások megsarcolása. A teherviselő rétegek így aktív korukban nem tudnak elég vagyont felhalmozni időskorukra. Intő jel, hogy a mindenki által gazdagnak gondolt német átlagháztartás vagyona „csupán” 65 ezer eurót ér átlagosan, míg egy spanyol, olasz vagy francia átlagháztartásé kétszázezer eurónál kezdődik. A különbség nem csupán a német öröklakások kisebb számával magyarázható.
Stelter szerint a kiegyensúlyozott német szövetségi költségvetés „fekete nullának” nevezett nullszaldója nem fenntartható, és leginkább a ki nem fizetett kamatokból táplálkozik. Amit az állam a kamatokon megspórol, az hiányzik a nyugdíj-előtakarékossági számlák és életbiztosítások hozamából. A német és a magyar helyzet közti áthallások sorát hosszabbítja a szakember azon véleménye, amely szerint a magánnyugdíjpénztárak az időskori előtakarékosság igencsak drága módját jelentik.
A német állam a beszedett pénzt ráadásul igencsak rosszul használja fel. Kevés jut az oktatásra, ahonnan már most is negyvenezer tanár és pedagógiai munkatárs hiányzik. A digitalizáció szintén gyerekcipőben jár, a háztartások csupán két százalékának van üvegszálas kábele, és a legtöbb mobilhálózat még a 3G-s frekvenciát használja.
ELKÉNYELMESEDETT VÁLLALATOK
Németország a máig magas megtakarítási rátából befolyó pénzt rosszul használja fel. Az eurózóna és a világ országai eladósodnak, s az adósságbuborék már robbanáshoz közeli helyzetben van, a német állam és cégek tovább hitelezik a világot. A hitelezés egyik különösen „veszélyes” formája az Európai Központi Bank Target2 elszámolási rendszere, amelyben a Bundesbank 800 milliárd euró követelést halmozott fel az euróövezet déli országaival szemben.
A politikusok azzal nyugtatják a polgárokat, hogy ez a követelés leginkább technikai jellegű, ám az olasz és a francia kormányok laza költségvetési politikáját elnézve egyáltalán nem mindegy, hogy a tartozást az adós országok a mai értéken fizetik-e majd vissza.
Stelter érteni véli, hogy a Staatsräson szempontjából fontos az EU mint ötszázmilliós egységes belső (német export)piac egyben tartása, ám szerinte ezt jelenleg a német adófizetők számára veszteséges módon teszik. Úgy véli, a gyenge euró elkényelmesítette a német cégeket. Az erős márka idején ugyanis még kénytelenek voltak növelni a termelékenységüket, és innovációval javították termékeik minőségét. A szerző által idézett tanulmányok arra a veszélyre figyelmeztetnek, hogy a közös pénz bevezetése óta a német iparban lassult a temelékenység üteme és csökkent az innovációs hajlam. Az autóipar például még mindig az 1980-as évek végén kifejlesztett direkt befecskendezéses (prémium) modellekre épül, miközben egy Teslában csak 18 forgó alkatrész van, és Japánban már az elektromos meghajtást felváltó hidrogénalapú üzemanyagcellán dolgoznak.
A közgazdász a sok kritika mellett épkézláb javaslatokkal is előrukkol. Szerinte vissza kellene térni a magasabb kamatok politikájához, így a középosztály, valamint a kkv-szektor megtakarításai ismét a vagyonépítés és a befektetések szolgálatába kerülnének. Az eurózónán belüli transzfereket – norvég, szingapúri vagy éppen szaúdi mintára – egy német állami befektetési alapon keresztül képzeli el, amely az eladósodott déli országokban tulajdont szerez és működtet. Példaként az olasz autópályákat hozza fel, amelyek a kamatmentes Target2-követelésekkel szemben hasznot is hoznának egy ilyen reménybeli állami befektetési alapnak, amely ebből (is) finanszírozná a német költségvetést.
SZEGÉNYSÉGET IMPORTÁLNAK
Stelter rideg logikájával ízekre szedi a német migrációs narratívát. Szerinte csak akkor van értelme a bevándorlásnak, ha a jövevények legalább annyit fizetnek be a közösbe, mint az őslakosok. A statisztikák alapján a muszlimok az átlagnál kisebb értéket állítanak elő, így igazából Németország csak további szegénységet importál a migránsokkal. A szakember úgy véli, az államnak az oktatásba és az innovációba kellene jóval többet befektetnie, és csak azt lenne szabad beengedni, aki a hazájában sikeresen elvégezte a nyelvi és a szakmai felkészítő tanfolyamot, valamint hajlandó beállni a sorba s alkalmazkodni a német körülményekhez.
Borítófotó: Az Oktoberfesten Münchenben. Rosszabbul megy a német középosztálynak
