A kommunizmus évtizedeiben, részben a korábbi szakmai álláspontok mentén nagy, zömmel faluszéli intézményekben helyezték el a fogyatékkal élőket. A lényeg a társadalomtól való elzárás, az elszigetelés volt, hogy a hétköznapi ember jó esetben ne is találkozzon – úgymond – sérült társaival. Az állampárt idején ehhez a szemlélethez hozzáadódott, hogy a nemességtől elkobzott kastélyok megfelelő helyszínei lehettek a megerősödött központi hatalom által szervezett gondozásnak. De nem kizárólag magyar sajátosságról van szó: efféle mamutintézmények akár nyugat-európai országokban is létrejöttek.
Kevés szó esik róla, de ennek a helyzetnek a felszámolásában mintegy úttörő szerepet vállalt hazánk, amikor a még 2010 előtt elhatározott, ám a megvalósítás szintjéig el nem jutó koncepció mentén, újrafogalmazott stratégiával elindult az úgynevezett kitagolási folyamat. A szakmai szervezetekkel egyeztetett intézkedéssorozat már javában zajlik, sőt, egy kvázi kísérleti szakasz le is zárult.
Befogadó és összetartó társadalmat kell építeni, visszahívni a száműzötteket a helyi közösségekbe – foglalta össze az egyébként egy 2006-os ENSZ-határozathoz igazodó ideológiai keretet Czibere Károly szociális államtitkár. Bár a célkitűzések korántsem illeszkednek a kirekesztő kormányról szóló ellenzéki kánonba, a Soros-féle Társaság a Szabadságjogokért nekiesett az intézkedésnek, pusztán azért, mert nem kaptak meghívást a stratégiát véleményező testületbe. Pedig könnyen belátható: a szervezet korántsem szerepel előkelő helyen a területtel foglalkozók listáján. Más a profilja.
Mindenesetre, bár akadnak kritikusok, a célkitűzésekkel és az elkötelezettséggel mindenki egyetért, az eddigi beszámolók szerint különösen az érintettek. Ez utóbbi talán a legfontosabb szempont.
A hosszú távú tervek 2036-ig szólnak, de egyelőre 2023-ig „látunk”. Eddig a határidőig mintegy hetvenhétmilliárd forintot szán a kabinet a folyamatra, ebből nagyjából tízezer fogyatékos kap esélyt egy önállóbb életre. A lényeg: a résztvevők a nagy szociális intézményekből kisebb, családias közösségekbe költözhetnek. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a társadalomtól lényegében elzárt épületekből kisebb, általában tízfős családi házakba kerülnek, természetesen megfelelő szakmai felkészülés mentén, továbbra is felügyelettel. A program első, hatmilliárd forintos köre eredményes volt: 2016 elejéig hatszáz ember hagyhatott el nagy szociális intézményt.
Az új környezetben pedig, együttműködve akár a lakossággal is, új képességek szabadulnak fel. Egyesek munkába állnak, segítik a szomszédokat, maguk intézik a bevásárlást, a főzést is. A „gondozás” helyébe a „támogatás” lép – mindez persze valamennyi szereplő számára kihívást, másféle hozzáállást, egyben további lehetőségeket jelent. Éppen ezért külön forrás, mintegy két és fél milliárd jut arra a programra, amelynek a keretében szakemberek felügyelik, elemzik, segítik a folyamatot. A megváltozott szemlélet kapcsán Czibere Károly egy alkalommal úgy fogalmazott: „Most számoljuk fel a kádárizmus örökségét a szociálpolitikában.”
Borítófotó: Kártyázó férfiak a gödöllői Grassalkovich-kastélyban, amely akkor, 1958-ban szociális otthonként működött. A településszéli kastélyokból családi házakba költöznek a szociális otthonok (Friedmann Endre, MTI)
