Mohammed el-Búazízi nem látott más kiutat, ezért felgyújtotta önmagát. A tunéziai zöldségkereskedő temetése volt az a szikra, amely hét éve belobbantotta Észak-Afrika és a Közel-Kelet arab államait, s idővel kaput nyitott az Európába irányuló újkori népvándorlásnak.
Visszatekintve az események gyors egymásutánban követték egymást, és akkor még nem lehetett látni, hová vezetnek majd. A népharag három diktátort (Ben Ali, Kadhafi, Mubárak) söpört el. Az arab tavasz mérlegeként három országban (Jemenben, Líbiában és Szíriában) polgárháború dúl, Bahrein a szaúdi intervenció nyomán megmaradt monarchiának, míg Egyiptomban csak a hadsereg fellépése után sikerült visszaszorítani a Muszlim Testvériséget. A legstabilabb Tunéziában a népszerű iszlamista Ennáda Mozgalom elismeri a szekuláris vívmányokat. A többi arab országban is voltak ugyan tüntetések, ám ezek idővel elültek.
MESTERSÉGES HATÁROK
A Figyelőnek nyilatkozva N. Rózsa Erzsébet, az NKE docense arra mutat rá, hogy az arab tavaszt kiváltó okok már régóta ismertek voltak. Magát a kifejezést csak utólag aggatták a folyamatra, leginkább az európai népek 1848-as tavaszának analógiájára. Az Osiris Kiadónál 2016-ban megjelent, Az arab tavasz című könyv szerzője szerint különbséget kell tenni az észak-afrikai és a közel-keleti arab államok között. Előbbiek a gyarmatosítás révén már korán kapcsolatba kerültek az európai mintákkal, míg az Oszmán Birodalom romjain létrejövő mandátumterületek és vonalzóval húzott határok között kialakuló országok csak jóval később adaptálták a nyugati modellt.
Az I. világháború vége óta eltelt száz év alatt rögzültek a mesterséges határok, amin egyes pánarab törekvések ugyanúgy nem tudtak változtatni, ahogy az Iszlám Állam sem. Az arab átlagpolgár ugyanis a „saját” államának a hadseregében szolgál, karrierje érdekében annak állampártjába lép be, és megint csak a „saját” kormányától vár a bajban segítséget.
N. Rózsa Erzsébet a globalizáció befolyását is kiemeli – ez korábban a nyugati modell egyes elemeinek a formai átvételében jelent meg. Az arab államok idővel megteremtették a többpártrendszert, parlamenteket hoztak létre és választásokat rendeztek. Az más kérdés, hogy számos országban az állampárt hegemóniája megingathatatlan volt. Az arab tavasz pont ezen akart változtatni; nem csoda, hogy a tiltakozás a tengerparti metropoliszokban és a kozmopolita kereskedővárosokban robbant ki.
MAGASAN VAN A LÉC
A Die Welt tudósítója hét évvel az Arabellionnak is nevezett forradalom után nem sok ünneplőt talált Tunéziában. Az akkori remények nem igazán váltak valóra, ráadásul januártól több alapélelmiszer és a benzin is drágább lett. Az észak-afrikai ország jól mutatja az arab államok felemás helyzetét. A vallásos vidéki lakosság körében népszerű iszlamisták váltak a legnagyobb politikai erővé, így a forradalmat követő választást is ők nyerték, ami csapdahelyzetet teremtett. A vallási reneszánsz sértette a szekuláris nagyvárosi polgárság, a hadsereg és a régi állampárti elitek érdekeit. A legtöbb országban – a Nyugat hathatós támogatásával – ezek léptek fel a választásokon jól szereplő iszlamisták ellen. Ahol az utóbbiak kompromisszumokat kötöttek, mint Tunéziában, ott csökkent a támogatottságuk.
A lakosság és főleg a nagyszámú fiatal a globális falu digitális lakójaként látja, hogy a Perzsa (Arab)-öböl menti emírségekben, Európában, az USA-ban vagy Délkelet-Ázsiában hogyan él az elit és a középosztály, így természetes, hogy az új rendszerrel szembeni elvárásaik lécét magasra helyezik.
Az új rendszerek azonban nem tudják ezt a lécet átugrani. A korrupció mértéke alig csökkent, ráadásul a számos ország fő bevételi forrásának számító turizmust a terrortámadások tépázzák. Egyiptomba, Tunéziába, de Törökországba is a megszokottnál kevesebb turista érkezik. Az alacsony olajár miatt az öböl országai ráadásul kevesebb petrodollárt tudnak befektetésre fordítani. Az átlagember gazdasági helyzete tehát nem sokat javult, pedig a többség ezen méri le a fordulat eredményességét.
EMBERCSEMPÉSZET
A politikai iszlám térnyerése felerősítette a geopolitikai rivalizálást, hiszen a szunnitákat a regionális hatalmi pozícióra vágyó törökök és szaúdiak támogatják, a síitákat pedig a hasonlóan ambiciózus Irán. A regionális hatalmak mögött pedig ott állnak a fegyvereladásban, szénhidrogén-kitermelésben és -kereskedelemben érdekelt nagyhatalmak, köztük az Iránt, Irakot és Szíriát támogató Oroszország, illetve a szaúdiak mögött az USA.
Európát leginkább két ország, Líbia és Szíria sorsa érinti közvetlenül. Kadhafi évi ötmilliárd euróért lezárta országa sivatagi határait, így onnan alig érkeztek migránsok az öreg kontinensre. Szíriában (és Irakban) az Iszlám Állam 2014-es térnyerése nyitott folyosót a migránsoknak Törökország és onnan Európa felé. Ami sokáig elképzelhetetlen volt, egyszerre kézzelfogható lehetőséggé vált. Az embercsempészet nemcsak jövedelmező bevételi forrássá, hanem a vegyes lakosságú területek etnikai és vallási tisztogatásának eszközévé is vált.
Az Iszlám Állam és más hadviselő felek is megvámolták az öreg kontinens irányába tartó tíz- és százezreket, akik leginkább háború és elnyomás nélkül, jólétben akartak élni. Így vált a háborgó Észak-Afrika és Közel-Kelet helyett Európa álmaik földjévé, ezért akartak mindenáron idejutni.
GEOPOLITIKAI ALTERNATÍVÁK
Az EU és a Nyugat tehát rosszul válaszolt az arab tavasz kihívásaira, nem tanult az USA 2003-as iraki kudarcából. Az elnyomó diktatúrák helyett nem a remélt virágzó demokráciák jöttek létre, hanem a legtöbb esetben új diktatúrák keletkeztek vagy polgárháborúk törtek ki. Miközben mindenki az államhatárok sérthetetlenségéről beszél, az új kormányok nem tudják államterületük egészét ellenőrizni. A Nyugat demokráciaexportjával szemben a kereskedelmi világhatalommá váló Kína vagy a vallásos regionális hatalmak kevéssé finnyásak. Így egyenrangú alternatívát jelentenek a Trump Amerikájától távolodó és egyre inkább magára maradó EU-val szemben. Hét évvel a forradalmak után még nem látszik, hogy az arab tavasz alulról induló, spontán, avagy a szaúdi és iráni reformok felülről indított, ellenőrzött módja lesz-e sikeresebb.
Borítófotó: elégedetlen fiatalok Tunéziában. Az iszlamisták váltak domináns politikai erővé
