Hol provokatív, hol szorongó kíváncsisággal latolgatta egy éven át a romániai magyarság, mit is hoz a gyulafehérvári nagygyűlés centenáriuma. A kommunikációs úthenger hónapok óta tartó dübörgéséből ugyanis az is tudomást szerezhetett, akit a téma eredetileg egyáltalán nem érdekelt. Száz esztendővel ezelőtt a magyar hatóságok tudtával, a MÁV jelentős logisztikai támogatásával a de jure még magyar fennhatóság alatt lévő Gyulafehérváron összegyűlt mintegy 1200 erdélyi román küldött és egy több tízezer fős támogató tömeg előtt nyilvánította ki, hogy a Román Királysághoz kíván tartozni. A nyilatkozatnak ugyan semmiféle jogi érvényessége nem volt, viszont kitűnő hivatkozási alapot jelentett az antant támogatásához, a magyar területek lerohanásához, illetve az első világháborút lezáró trianoni békediktátum előkészítéséhez, elfogadásához. A milliók sorsát átíró, jelentős geopolitikai átalakulásokat megelőlegező aktust a románok az ország történelme legjelentősebb pillanatának tekintik, míg nekünk, magyaroknak a legnagyobb veszteséget, mélységes gyászt jelent.
Az önrendelkezési kiáltványként is emlegetett, függetlenségi nyilatkozat címet viselő 1918-as dokumentum – amely a népek önrendelkezéséről szóló wilsoni elveket is tartalmazza – egyik pontja az együtt élő népek szabadságának biztosítását hirdeti. A passzust a magyarság azóta is az autonómia iránti jog kinyilvánításaként értelmezi, míg a román történészek szerint ilyesmit soha senki nem ígért. „Az a passzus pontosan azt jelenti, ami mára életbe is lépett: helyi önkormányzatiságot. A tömbmagyarságnak ma magyar polgármesterei vannak, tanácstagokkal, iskolákkal, egészen az egyetemig” – fogalmaz például Marius Diaconescu történész, de elfelejti, hogy önálló állami magyar egyetem nincs, ami volt, azt beolvasztották. Van ugyan magyar nyelvű felsőoktatási képzés, de önálló egyetem csakis magyarországi támogatással létezik, ez a Sapientia magánegyetem.
A száz évvel ezelőtti román ígéreteket illetően Fodor János kolozsvári történész is óvatosságra int: szerinte sincs jogi érvénye az együtt élő nemzetek szabadságára vonatkozó pontnak, miszerint „minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, ítélkezéssel a saját kebeléből választott egyének által”. Törvényerőre csak a kiáltvány első pontja – Románia egyesülése Erdéllyel – emelkedett, ez van a királyi rendeletben, a további passzusokat nem nagyon szokták emlegetni.
POLITIKUSI AMNÉZIA
Ami viszont pontosan dokumentálható: a december elsejei centenáriumi rendezvények szónokai utalást sem tettek arra, hogy Romániában száz év után sem csak a többségi nemzet fiai és lányai élnek. Klaus Johannis (német származású) államfő Románia modernizációja és nyugati elkötelezettsége mellett tett hitet a hajdani nagygyűlés helyszínén tartott ünnepségen. Előzetesen felavatta az egyesülés emlékművét és azt a hidat, amely a gyulafehérvári vár árka fölött átívelve összeköti az emlékművet az egyesülés ortodox katedrálisával, majd úgy fogalmazott, hogy Románia polgárai örökösei lehetnek az ősök földjén „valaha megvalósult legfontosabb projektnek”. Az ősök földjéről csak annyit, hogy Gyulafehérváron 1009-ben alapította Szent István az erdélyi latin püspökséget (ma római katolikus érsekség), a városon kívül letelepedett román ortodox szerzetesekről csak a 16. századból vannak adatok, az egyesülés ortodox (másik nevén: a Koronázás) katedrálisa pedig 1922-ben épült. 1698-ban alakult meg a városban a görögkatolikus püspökség, a gyulafehérvári proklamációt ennek püspöke olvasta fel 1918-ban. Az 1910-es népszámláláskor az alig 10 ezer fős város lakosságának mintegy fele magyar anyanyelvű volt, ma a több mint 60 ezres lélekszámú Gyulafehérváron legfeljebb 1500 magyar él.
Ami Viorica Dancila kormányfőt illeti, ő a centenárium előtt tartott parlamenti ülésen garantáltnak nevezte a romániai nemzeti kisebbségek jogait, amikor említést tett a gyulafehérvári nyilatkozat fentebb idézett passzusáról. Hiába hivatkoznak erre minden évben az erdélyi magyarság képviselői mint beváltatlan autonómiaígéretre, amit ezúttal is számon kértek Bukarestben. Dancila szerint az akkori ígéret csakis arra vonatkozik, hogy a kisebbségek használhatják anyanyelvüket az oktatásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban.
„GESZTUSLISTA”
Kerüljük a terminológiai vitát, álljon itt inkább egy hevenyészett lista a romániai magyarság elleni jogsérelmekről, de csupán a közelmúltbeliekről, mert az elmúlt száz esztendő hasonló jellegű mérlege vaskos könyvnyi terjedelmet igényelne. A kommunizmus idején elkobzott magyar ingatlanok visszaszolgáltatási folyamata leállt, illetve zajlik a settenkedő visszaállamosítás (lásd Figyelő 48. szám). A 2010-es évek elejéig a 2500 magyar egyházi ingatlan mintegy felét adták vissza, de a visszaszolgáltatások egy része ellen pereket indítottak, és az idén számos ítélet született értékes magyar ingatlanok, főként iskolaépületek állami tulajdonba adásáról. Ugyanez történik az erdélyi magyar történelmi családoknak már visszajuttatott kastélyok, erdők esetében, s legújabban a közbirtokossági erdők is veszélyben forognak, miután a háromszéki Ozsdola közbirtokosságának 16 évvel ezelőtt visszaszolgáltatott erdőbirtokára is szemet vetett a román állam. Ez utóbbi ügy rendkívül veszélyes precedenssel fenyeget, hiszen Székelyföldön több mint százezer ember életét érinti a közbirtokosságok működése.
Ezek mellett a „bosszantó” ügyek kategóriájába tartoznak az olyanok, mint hogy a román kormány máris beolvasztotta a két tannyelvű, eredetileg csakis a magyar orvosképzésre létrehozott Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet a kizárólag román tannyelvű Petru Maior Egyetembe. Vagy hogy jogerős bírósági ítélet kötelezte a polgármestert, hogy eltávolítsa az épületet megnevező magyar feliratot a csíkszeredai városháza homlokzatáról. Hasonló határozatok más települések esetében már az előző években is születtek. Nemrég bírósági végzés kényszerítette Sepsiszentgyörgy önkormányzatát is, hogy távolítsa el a Székely Mikó Kollégium főbejáratát díszítő magyar feliratot, és hetvenezer lejre (majdnem 5 millió forintra) büntették Nyárádszereda polgármesterét, amiért nem távolította el a székely zászlót a hivatala homlokzatáról. A sorozatosan elveszített zászlóperek meglehetősen érzékletes képet festenek arról, mennyire tartják tiszteletben a közösségi jogokat Romániában.
Az meg egyenesen vérlázító, hogy Beke Istvánt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi elnökét és Szőcs Zoltánt, a HVIM erdélyi szervezetének vezetőjét július elején 5-5 éves börtönbüntetésre ítélte terrorizmusért a román legfelsőbb bíróság, holott a kirakatperben semmit sem tudott bizonyítani a vádhatóság abból a képtelen állításból, miszerint robbantásra készültek a három évvel ezelőtti december elsején.
A fenti lista szinte kizárólag a többségi állam által a centenáriumi év alatt tett „gesztusokat” tartalmazza…
CENTENÁRIUMI SHOW
Nagy-Románia meglehetős kényszeredettséggel ünnepelte századik születésnapját, akár egy megfáradt, saját magára és a világra egyaránt ráunt öreg, aki számára a születésnapi ceremónia sokkal inkább nyűg, mintsem ünnep. A koszorúzásból, szoboravatásból, zászlólengetésből álló centenáriumi parádé mellett maradt a száz év elteltével is változatlan narratíva az egységes és oszthatatlan nemzetállamról, amely viszont se nem egységes, se nem nemzeti, sőt, megosztottabb, mint valaha.
Egy évszázad elteltével is maradt az Erdély-féltés fóbiája, amely olyan nevetséges jeleneteket is képes volt kitermelni, mint például a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház december elsejei előadásának megzavarása. A román társulat Székely Csaba Nem kimondottan 1918 című drámáját készült bemutatni, amikor a színház előcsarnokába betoppant egy román népviseletbe öltözött, hazafias dalokat harsogó csoport. A szomszéd Brassó megyei rendszámtáblás buszokkal érkező rendbontók azt nehezményezték, hogy az előadás megszentségteleníti a román történelmet saját hazájában. Biztosan véletlen egybeesés, de a korábbi „gesztuslista” több elemének kiindulópontjánál álló Dan Tănasă hivatásos feljelentő is panaszt tett korábban, hogy a román társulat egy magyar drámaírónak az egyesülésről szóló komédiáját mutatja be épp a centenárium napján.
Gyulafehérváron minden idők legnagyobb román katonai parádéjának tapsolhatott a csendőrségi források szerint százezresre tehető megemlékező-ünneplő asszisztencia. Közel 1800 katona és 150 katonai jármű vonult fel, a tömeg fölött mintegy 20 repülő és helikopter repült el, a román hadsereg kihelyezett egységei pedig ágyúlövésekkel tisztelegtek a nemzet hősei előtt. Bukarestben az ország utóbbi időben beszerzett és a Romániában állomásozó NATO-egységek haditechnikáját is felvonultatták, hadd lássa a Diadalívnél összesereglett közönség, mire költi Románia a védelmi kiadásokra szánt évi mintegy hárommilliárd eurót. Csak a Portugáliából másodkézből vásárolt román F–16-osok nem tudtak részt venni a parádén, mivel állítólag az állomáshelyükül szolgáló repülőtér kifutópályájának eljegesedése miatt nem tudtak felszállni.
Az ország lakosainak nagy része ezalatt vakációzással igyekezett kihasználni a centenáriumi ünnepségek miatt megítélt hosszú hétvégét.
Borítófotó: I. világháborús divat a bukaresti katonai parádén. A Diadalív alatt átvonuló egységek közül a csendőrséget kifütyülték a nyári ellenzéki tüntetésen tanúsított agresszív fellépés miatt
