Olaszországnak az elmúlt 73 évben 60 kormánya volt, így nem okoz majd meglepetést, ha a kormányzásra esélyes Liga és az 5 Csillag frigye sem lesz hosszú életű. Ugyanakkor, ha megvalósítják a programjukat, az eurózónának úgy ahogy van, lőttek.
A választásokon győztes baloldali 5 Csillag és a jobboldali Liga a márciusi voksolások óta tárgyal a koalícióról, de a Silvio Berlusconi volt miniszterelnök és Forza Italia pártja eddig sikerrel blokkolta a baloldallal való Liga-koalíciót. Sergio Mattarella olasz államelnök a kö-zelmúltban nyomást gyakorolt a pártokra, közölte, hogy vagy „semleges”, technokrata kormányalakításra ad megbízást, vagy új választásokat ír ki. Berlusconi így elállt a jobboldali-baloldali megállapodás útjából. A két párt nagyon eltérő bázisról indult, az 5 Csillag gyökerei a szegény déli régiókból erednek, míg a Liga a gazdag északot képviseli. Közös viszont bennük, hogy mindkét formáció a hagyományos, a fősodorhoz tartozó pártok ellenében határozza meg magát. Közös bennük, hogy erősen bevándorlásellenesek, ugyanakkor a gazdasági problémákra más megoldást szorgalmaznak.
Szövetségesek: Matteo Salvini (Északi Liga) és Silvio Berlusconi (forza italia). Nagy bejelentések várhatók
ÉSZAK ÉS DÉL
A Luigi Di Maio által vezetett 5 Csillag a szegény néprétegeknek juttatott jóléti kiadásokat növelné, a Matteo Salvini vezérletével felálló Liga pedig a gazdasági növekedést egy 15 százalékos egykulcsos adóval lendítné meg. Ez gyakorlatilag egy adócsökkentésnek felelne meg. Az olyan országokban, amelyekben hagyományosan nagy az adóelkerülés aránya, az egykulcsos adó képes növelni a költségvetés bevételeit. Az olasz államadósság a GDP 132 százaléka, Görögország után a második legnagyobb az EU-ban. A jóléti kiadások további növelése nehezen képzelhető el az államadósság még riasztóbb elszabadulása nélkül.
Az 5 Csillag álláspontja ugyanakkor teljesen érthető. Az alacsony jövedelműek és a szegények munkalehetőséget, valamint magasabb jövedelmet, konkrétumokat követelnek, nem pedig újabb nagy ívű kormányzati gazdaságélénkítő terveket, amelyekből aztán soha nem lesz semmi. A 15 százalékos egykulcsos adó – egyszerűségénél fogva – számukra is vonzó lehet.
A két párt egyetért abban is, hogy visszavonnák, átalakítanák Mario Monti korábbi miniszterelnök 2011-es nyugdíjreformját. Ebben növelték a nyugdíjkorhatárt, a rendszert pedig úgy alakították át, hogy a várható nyugdíjak az életpálya során befizetett összegek nagyságától függjenek. Annak idején ez segített abban, hogy Olaszország elkerülje a pénzügyi válságot, és kicsit biztosabb lábakon állt az olasz költségvetés.
LAZÍTANI AZ EURÓT
Az 5 Csillag és a Liga tervezi azt is, hogy felmentést kér az EU-tól az egyik legfontosabb eurókritérium, a legfeljebb 3 százalékos GDP-arányos költségvetési hiányt előíró szabály alól. Matteo Salvini, aki korábban az eurót „kudarcpénznek” nevezte, egyértelműen fogalmazott múlt szerdai Twitter-üzenetében, közölve, hogy a „Maastricht előtti felálláshoz” szeretne visszatérni. Ezzel elsősorban a mellett tette le a voksát, hogy Brüsszel ne diktáljon Rómának az eurón keresztül. A 3 százalékos küszöb feloldására azért lenne szükség, mert az adócsökkentés (15 százalékos egykulcsos szja) és a jóléti kiadások emelése a GDP 6 százalékára növelné a büdzsé hiányát.
Az EU-ellenesség népszerű Olaszországban, az azonban egyelőre nem világos, hogy az új koalíció mekkora kockázatot hajlandó vállalni. Ha sutba dobják az uniós költségvetési szabályokat, és a büdzsé kiadási oldala, így az államadósság elszáll, a befektetők önteni fogják a piacra az olasz államkötvényeket. Az olasz államkötvénypiac összeomlása már többször terítéken volt az elmúlt években, főleg a pénzügyi és adósságválság idején. Az Európai Központi Bank (EKB) mentőakciói eddig sikeresek voltak, és a válságkezelésben sokat segített az is, hogy a kötvényállomány csaknem kétharmada olasz kézben van.
A leendő koalíciós pártok továbbá szeretnék elérni azt is, hogy az EKB írjon le 250 milliárd eurónyi olasz adósságot. Ez egész biztosan nem teljesül, hiszen olyan precedenst teremtenének vele, ami az egész eurózónás adósságkezelést alapjaiban rendítené meg – innen kezdve bárki kérhetné erre az EKB-t. Arra azonban jó lehet ez a kártya, hogy e követelés feladásával más engedményeket csikarjanak ki az EU-tól. Például jöhet az a római követelés, hogy Olaszország a jövőben kevesebbet fizessen a közös uniós kasszába. Szeretnék elérni azt is, hogy a csatlakozási szerződést újratárgyalják, s meglegyen a lehetőség arra, hogy egy tagország kilépjen az eurózónából.
AZ ELNÖK KÖZBESZÓLHAT
Salvini és Di Maio azzal zsarolja Brüsszelt, hogy ha nem teljesítik az olasz követeléseket, referendumot írnak ki az eurózóna és az EU elhagyásáról. Ha a britek után az olaszok is kilépnének a társulásból, az gyakorlatilag szétesne. Az EU második és negyedik legnagyobb gazdasága hagyná ott a blokkot, így ezt követően a lehetetlennel határos lenne egyben tartani az uniót.
A következő időszakban dől el, hogy a két párt – a nemrég kiszivárogtatott elképzelések után – képes lesz-e közös kormányt, közös kormányprogramot alkotni. Mattarella elnök közölte, hogy az alkotmányból eredő kötelezettségének megfelelően mindent megtesz majd annak érdekében, hogy az új olasz kormány betartsa a nemzetközi szerződéseket. Így akár az is előfordulhat, hogy egy elnöki ellenkezés akadályozza meg az új olasz kormány megalakulását. Nagy kérdés tehát, hogy ha megalakul az új kabinet, figyelembe veszi-e az uniós kötelezettségeket, vagy a görög utat választja, ahogy azt a Sziriza tette 2015-ben.
Szerencsére az olaszok jelenleg nincsenek abban a helyzetben, mint Görögország volt. Az olasz állam jelen van a nemzetközi hitelpiacokon, államadósságát képes piaci forrásokból finanszírozni. Ez persze nem a piacok jó- vagy rosszindulatán múlik: az olasz költségvetés elsődleges egyenlege pozitív, vagyis az adósságterhek finanszírozása nélkül számolt szaldó többletet mutat. Ez azt mutatja, hogy nem áll fenn egy azonnali államcsőd veszélye.
A GÖRÖG PÉLDA
Az ország fizetőképességének megtartása Rómának is alapvető érdeke, így az is elképzelhető, hogy az új olasz kabinet a kötvénypiaci reakciók függvényében menet közben módosít majd költségvetési politikáján. A görög példa megmutatta, hogy az euróból nem is olyan egyszerű kilépni. Ha extrém rossz helyzetbe kerül a költségvetés, nem az eurózónából való kilépés lesz a megoldás, hanem az államadósság átütemezése. Ennek költségeit azonban kizárt, hogy az EKB magára vállalja – mint ahogy azt most a két reménybeli koalíciós partner gondolja. A terhek az olasz adófizetőkre és a nyugdíjasokra hárulnak majd, akik jelenleg az adósságállomány 70 százalékát birtokolják. Furcsa helyzet lesz, ha a választásokat megnyerő párt, pártok azzal szembesülnek, hogy saját szavazóbázisukat teszik tönkre költségvetési politikájukkal.
