Korszakváltás
Merkel szívesen kitöltené hivatali idejét, hogy pariba kerüljön nagy elődjével, Helmut Kohllal, és ő is 16 évet töltsön a kancellári székben. Ezért még a „béna kacsa” helyzetet is felvállalta, bejelentett távozása miatt ugyanis szavának már alig van súlya, mindenki azt latolgatja, hogy mikor távozik a hivatalából és vajon utódjára is érvényes-e a vállalás.
Egy ideig úgy tűnt, hogy Merkel távozásának bejelentése felszabadítóan hat a migránsválság miatt paralizált német politikai életre. A CDU támogatottsága még nőtt is valamelyest, a CDU/CSU és a Zöldek – Merkel és a mainstream által szorgalmazott – potenciális szövetsége többségbe is kerülne egy előre hozott választáson és minden a „megszokott” módon mehetne tovább. A fontosabb szereplők fantáziája beindult, ám mielőtt a terveket vizsgálnánk, vonjuk meg a Merkel-korszak mérlegét!
Tolódás balra
Merkel a CDU középre (valójában balra) pozicionálásával óriási változást hozott a politikai erőtérben. A középosztályosodó 1968-as generáció értékeinek átvételével Merkel pártja feladta a társadalom konzervatív értékeit valló jobboldal képviseletét, átengedve azt az AfD-nek, amely fő követelését a német márka visszaállításáról a bevándorlás leállítására cserélte. Az AfD a néppártosodás küszöbén áll, ráadásul a Bundestag legerősebb ellenzéki pártjaként protesztszavazatokra is számíthat.
Az átalakulás legnagyobb vesztesei a szocdemek, akik Schröder kancellár megszorító intézkedései óta kerültek lejtmenetbe. „Aki egyszer hazudik, annak már nem hisznek” – tartja a mondás. Az átlagszavazó a szocdemekről már nem hiszi el, hogy a harmadik nagykoalíciós részvételük bármit is javítana az egyre növekvő szegénységen, vagy megoldaná az immár a középosztályt is fenyegető lecsúszás veszélyét.
A német Európa-politika is romokban hever, Berlin soha nem volt még ennyire elszigetelt, mint Merkel távozása előtt. A politika fő célja a gazdasági hátsó udvarnak tekintett uniós belső piac egyben tartása. A centrifugális hatások ellensúlyozásra a 2010-es évek első felében az euró lett volna a csodaszer, amelynek a „megmentése” az eurózóna országait egy olyan közös adósságban forrasztotta egybe, amelyet több nemzedék sem tud majd kifizetni. A németek a terhek 27 százalékát viselik.
„Félkész” termékként az euró ráadásul újabb intézkedéseket és forrásokat követel(ne), amit Berlin jelenleg nem tud és nem is akar vállalni. A monetáris unió harmadik szakaszába lépés, például a közös betétbiztosítás bevezetése esetén a német lakossági bankok és takarékszövetkezetek betétesei is szavatolnának a görög, olasz és spanyol bankok kétes kinnlevőségeiért, ami leginkább egy hangosan ketyegő időzített bombára hasonlít.
A kétes kinnlevőségek rendezése elkezdődött, ám vonatottan halad. Az eurózóna jövőjét egyébként is másként képzelik délen, mint északon. Az „öregecskedő” nőkért és a fiatal, izmos, félmeztelen fekete férfiakért látványosan lelkesedő Macron francia elnök jó képet vág a német gazdasági dominanciához, ám megkérné annak politikai és gazdasági árát, amit Berlin nem akar megfizetni. A sárga mellényesek tiltakozásai miatt lelassult francia gazdasági reformok rontják Macron tárgyalási pozícióit, amit a tavaly nyáron hivatalba lépett olasz kormány ki is használ.
A jólét ára
Miközben Párizs és Róma egymással vetekszik az eurózóna déli részének vezetője címéért, abban egyetértenek, hogy a recesszióból kivezető utat nem a neoliberális megszorítások, hanem a még több adósság vállalása jelenti. Érthető, ha ezt az eurózóna északi részét vezető Berlin másként látja.
A vonzerejét vesztett euró egyébként is alkalmatlan az eurózónán kívüli országok bent tartására, amelyek közül Nagy-Britannia ráadásul a távozás mellett döntött. Berlin ezért meg akarta lovagolni az újkori népvándorlás 2015-ben kulmináló hullámát. Merkel szerint a „jólétben élő” európaiak számára „humanitárius imperatívusz” a polgárháborús „menekültek” befogadása.
Németország azért vállalta és vállalja az Európába igyekvő migránsok befogadásának oroszlánrészét, hogy a kontinens és a schengeni övezet közepén fekvő országként a bevándorlást egy „európai probléma” szintjén tarthassa. Az sem zavarja őket, hogy idővel minden szövetségesüket elveszítették, és mára csak Soros György maradt, akinek hagymázas ötleteit Merkel kancellár papagájként mondja fel, legyen szó az „Új Marshall-tervről Afrikának” vagy a külső határok védelméről és „legális bevándorlási csatornák” biztosításáról.
Migrációs megtörés
Berlin a migrációt használná a még ellenálló országok megtörésére, és ezt Merkel kancellár már nem is titkolja. Sokadszorra akarnak egy német megoldást a kontinensre oktrojálni, miközben a vak is látja, hogy az Németországban sem működik.
Most éppen – akár a tagországok ellenállásával szemben – a Frontex venné át a külső határok „menedzselését”, vagyis a migránsok beengedését, akiknek a kérelméről a tagországok helyett az uniós EASO hivatal döntene. Az elutasított menedékkérőket sem küldenék haza. Ők egy új német megoldással pusztán „sávot váltanának”, azaz elutasított menedékkérőből munkakeresővé vedlenének át, akik 1-2 évet kapnának a nyelv és egy (hiány)szakma elsajátítására. Az így beáramló migránsokat a Juncker-képlet szerint osztanák szét a tagországok között, büntetve a kimaradókat, jutalmazva az együttműködőket.
A cél a folyamatos, immáron ellenőrzött beáramlás biztosítása. A gyermektelen Merkel így akarja a német ipar olcsó munkaerő-utánpótlását biztosítani, ami – papíron legalábbis – kevesebbe kerül, mint a német családok gyermekvállalásának támogatása.
Merkel kancellár az EU – tömeges migráció általi – egyben tartásának anyagi és társadalmi költségének zömét a németekre terhelte, és ezzel elődjei példáját követte. Az NSZK több kancellárja ment már szembe a németek többségének akaratával, és az idő (részben) őket igazolta. Adenauer két vesztes háború után fegyverezte fel az NSZK-t, amit a németek többsége nem támogatott. Helmut Schmidt is ellenszélben járult hozzá a közepes hatótávolságú atomrakéták telepítéséhez és Helmut Kohlért sem rajongtak, amikor a német márkát euróra cserélte. Merkel nagymintás társadalmi kísérlete annyiban más, hogy fenekestül forgatja fel Németország és a vén kontinens hétköznapjait, kultúráját és jövőjét.
Merkel annak a transzatlanti elitnek a tagja, amely bízott Hillary Clinton elnökségében, Oroszország „demokratizálásában” és magában a „demokráciaexportban”, a TTIP szabadkereskedelmi megállapodásban és a globalizációban. Mint azóta kiderült, az amerikai szavazók Donald Trumpot választották elnöküknek, a britek többsége a brexitre voksolt, a TTIP kútba esett és a spontán globalizáció helyére a piacok újraosztása, valamint a protekcionizmus kora lép.
Fék kínának
Mivel Berlin még az előző brosúrát olvassa, tengelyt akasztott Moszkvával és Ankarával, Washingtonnal pedig egy kereskedelmi háború küszöbén áll. A szabadkereskedelem terén számítanának Pekingre, ám a kínaiak – a németekhez hasonlóan – leginkább csak eladnának és nem vásárolnának, sőt még a mások csúcstechnológiájából is „merítenének”. Berlin amerikai és francia nyomásra újabban korlátozza a kínaiak tulajdonszerzését a német csúcstechnológiai cégekben és az 5G-technológia kiépítésében, így a korábbi közeledést a kapcsolatok lassú lehűlése jellemzi.
Németországon belül sem túl jó a Merkel-évek megítélése. Berlin, mint láttuk, az euró „megmentésének” terhét ugyanúgy a német polgárokra hárította, mint a megújuló energiára való átállás, a beengedett 1,5 millió migráns integrációja vagy az EU egyben tartásának költségei. A migránsáradat az anyagi költségek mellett komoly társadalmi költséggel is jár, az átlagnémet nem ismer rá a saját nagyvárosaira, a nők a sötétben félnek egyedül az utcára menni és számos iskolában több a németül alig beszélő gyerek. A németek mindezek tetejébe azt kapják a politikusaiktól és a rövid pórázon tartott mainstream médiától, hogy „az idegen szép”, és nekik kell alkalmazkodniuk a jövevényekhez.
Robbanó koalíció
A (Harz IV) szociális segély, a családi pótlék vagy az óránkénti minimálbér csigatempóban emelkedik. Ezrével bocsátják el a főállású dolgozókat, helyükre atipikus (minimálbéres) embereket vesznek fel, s eközben a bankok és multicégek vezetői milliós bónuszokat, valamint nyugdíjakat kapnak. Még kevesebb jut majd szociálpolitikára, ha Berlin valóban többet fog költeni az elavult technikájú és létszámhiánnyal küzdő Bundeswehrre.
A Merkel-évek elkeserítő egyenlegénél már csak az a kilátástalanság rosszabb, ami jelenleg Németországot jellemzi. A szocdemek mindenféle szociális jótéteményt ígérnek, holott idestova húsz éve csak elvettek és semmit sem adtak szavazóiknak. Most ők robbanthatják fel a harmadik berlini nagykoalíciót, hogy annak helyét egy újabb nagykoalíció vagy egy CDU/CSU–Zöldek kormány vegye át, és ugyanaz a politika folytatódjon, mint most. Igaz, már Merkel nélkül.
