Minden olyan jól kezdődött. A feltörekvő Recep Tayyip Erdoğan még iszambuli főpolgármesterként megtanulta, hogy miként kell ötvözni a jó közszolgáltatásokat a politikai ideológiával és show-elemekkel. Miniszterelnökként sem szakított a neoliberális gazdaságpolitikával, amely az évtized elején régen látott prosperitást hozott a törököknek.
ÜTKÖZŐZÓNA
Erdoğan jó politikus volt, ügyesen oldott fel évtizedes konfliktusokat. A hagyományosan befolyásos hadsereg alól például úgy húzta ki a szőnyeget, hogy Athénban kibékült az ősellenség görögökkel, így a tábornokok elveszítették egyik legfontosabb érvüket, az állandó külső fenyegetést.
A politikai ideológiánál a török elnök szintén kacskaringós utat járt be. Isztambul egy kozmopolita városrészének a polgármestereként megismerte az atatürki örökség egyik végletét. Fundamentalista városvezetőként később átesett a másik végletbe, majd több pártbetiltás után a mérsékelt iszlám ideológia mellett kötelezte el magát, ami sikeresnek bizonyult. Az atatürki politikai és katonai elitek ezt akkor (még) nem tartották veszélyesnek.
A helyzetben az ukrán válság hozott változást, a regionális hatalmi ambíciókat dédelgető Törökország ugyanis az Ukrajnától Szíriáig, Irakig és Libanonig terjedő ütközőzóna részévé vált. Egy nyolcvanmilliós ország vezetőjeként Erdoğan nem a nyugati szövetségi rendszeren belül, hanem abból kitáncolva kezdett térségi játszmába.
Ez a hübrisz kezdetben működött, hiszen a többi releváns szereplő nem tudhatta, hogy Ankara mögött végső esetben tényleg ott áll-e majd a NATO (USA) és az EU (Berlin). Erdoğan nagy tétben pókerezett, és kezdetben nyert. Az uniót a törökök a migránsokkal tartják sakkban, a kezdeti hárommilliárd eurós támogatást sikerült megduplázni, és a kiszolgáltatott Brüsszel 2015/16 fordulóján a vízummentességen túl a csatlakozási tárgyalások újraindítására is hajlandó volt.
A GYANAKVÁS IDŐSZAKA
Az ISIS „fénykorában Szíriában és Észak-Irakban is sikerült két legyet ütni egy csapásra. A török határok túloldalán lakó kurdok mellett a síitáknak is menekülniük kellett, megnyílt az út az Oszmán Birodalom egykori területei felé. Ennek az időszaknak az egyik gondolatkísérlete volt egy ötezer négyzetkilométeres menekülttábor ötlete kétmillió embernek. Ezt Észak-Szíriában alakították volna ki nemzetközi felügyelet alatt, török menedzsment mellett. Ekkor kezdtek a kormánypárti török médiumokban fura térképek megjelenni, amelyeken mai görög, iraki, örmény és szír területeket is az országhoz soroltak.
A kezdeti sikerek és az első eredmények után azonban Ankara nem a nyugati integrációs rendszereken belül, hanem nemzetállami alapon szeretett volna érvényesülni, vagyis nem akart sem kompromisszumot kötni, sem politikai-gazdasági árat fizetni, sem elköteleződni egyik vagy másik rivális mellett. Legkésőbb innentől a nyugati és regionális hatalmak már nem jóindulattal, hanem gyanakvással figyelték Törökországot.
Erdoğan 2016 elejére leginkább egy elszabadult hajóágyúvá vált, amelyet meg akartak fékezni. A katonai puccskísérlet a hadsereg atatürki szárnyának egyik utolsó kétségbeesett próbálkozása volt a már korábban elindult tisztogatások visszafordítására. A rotáló török vezérkari elnökségnél az államcsíny megkísérlésének idején még a légierő adta a vezérkari főnököt, aki a terminusa lejárta előtt cselekedni akart. Emiatt volt az akció rögtönzött. Ráadásul Irán figyelmeztette Ankarát az isztambuli légi támaszponton tapasztalt gyanús jövés-menésre.
A török puccs a 2013-as egyiptomi mintáját követte volna, így kézenfekvő a vélekedés, hogy a kiszámíthatatlan iszlamista rendszerek helyett a Nyugat sokadszorra a fegyelemhez szokott és rendszerint korrupt tábornokokra akarta bízni a Közel-Kelet e fontos országának a sorsát.
KINT IS, BENT IS
Amikor kiderült, hogy az államcsíny a lakosság ellenállásán már a kezdetekor elbukott, Obama akkori amerikai elnök gyorsan elhatárolódott az erőszaktól, ám azóta is él a gyanú, hogy az USA és a NATO minimum deep state struktúráin keresztül részese volt az akciónak. Az isztambuli főállamügyészség török ügyvédek beadványa alapján tavaly vizsgálatot indított a CIA akkori vezetője, amerikai vezérkari tisztek, egy szenátor s több diplomata, valamint az American Enterprise Institute és a Wilson Center munkatársai ellen, akiket azzal gyanúsítanak, hogy az Egyesült Államokban száműzetésben élő Gülen hitszónokkal állnak kapcsolatban.
A puccs miatt kihirdetett rendkívüli állapot megszűntekor, a nyári szabadságok idején indult a török líra elleni spekuláció, így az államfő a két évvel ezelőtt tapasztaltakhoz hasonlóan nehéz napokat él át.
A kiváltó okot a sodródó török külpolitikában kell keresni, és az a mondat írja le a legtalálóbban, hogy „a macska egyszerre nem foghat kint és bent is egeret. Ankara ugyanis orosz Sz–400-as légvédelmi rakétarendszert és amerikai F–35-ös vadászgépeket is vásárolna. Washington azonban nem akarja, hogy a törökök az új amerikai lopakodó paramétereit betáplálják az orosz légvédelmi rendszerbe, és így elvesszen annak stratégiai előnye.
Azért Ankarának is vannak adu ászai. Az F–35-ös gépekhez ugyanis török elektronikai alkatrészek is szükségesek, így a viszony elmérgesedése esetén az amerikai gyártónak akár két évig kellene megbízható új beszállító után néznie.
HITELEKBŐL ÉLTEK
Az adok-kapok akkor durvult el, amikor Donald Trump, az USA elnöke a duplájára emelte a török acéláruk vámját. A kis-ázsiai országnak viszont minden devizabevételre szüksége van, ugyanis az elmúlt évek fellendülését jellemzően rövid lejáratú hitelekből finanszírozták. Ez teszi igazán sérülékennyé a lírát, és itt támadnak a nemzetközi spekulánsok.
A török líra az idén már negyven százalékot veszített a dollárhoz képest, amin az sem segített, hogy az elnök rövid időn belül harmadszor kérte honfitársait devizaeladásra. Katar is segítségül sietett, ám az ő tizenötmilliárd dollárjuk csak néhány hónapra tartja Ankarát a víz felett.
Kérdés, hogy a líraválság mennyire viseli meg azt a török középosztályt, amely a bőség éveiben Erdoğan mögé állt. A puccs óta ugyanis egyre szűkebb esztendők jöttek, amit nehéz lesz hazafias és vallásos szólamokkal tartósan felülírni.
