MERKEL UTÁN
Angela Merkel még kancellár ugyan, ám már mindenki az utána következő időszakot fürkészi. A föderális berendezkedésű és érdekegyeztetésre épülő német politikában jó ideig érlelődnek a folyamatok. A németek szeretnek tájékozódni, mérlegelni, egyeztetni, s csak a legvégén dönteni.
Ami a II. világháború után sokáig jól működött, az felgyorsult korunkban már hendikeppé vált. Az USA és Kína az európai konszernek rovására akarja növelni világkereskedelmi részesedését, Putyin orosz elnök pedig szívesebben választja a Szovjetunió világhatalmi csillogásának a nosztalgiáját kínáló Washingtont, mint a kalmárszellemű és ezáltal kiszámítható Berlint. Erdoğan török államfő a migránspaktummal revolverezi az uniót, miközben országa regionális hatalmi pozícióját építi.
OLASZ–NÉMET: 2-0
A németeknek az EU-n belül is sok a problémája. A 2004-ben csatlakozott országok ott folytatják, ahol a britek a brexittel abbahagyták, kulcskérdésekben nem akarják kiengedni a kezükből az ellenőrzést. A kötelező betelepítési kvóta csak a jéghegy csúcsa, az euró, a társasági adó és a munkavállalói jogok kérdése mellett az unió jövőjét is másként látják. Az Elbától keletre egy föderális EU helyett jobban hisznek az erős nemzetállamok szövetségében.
Miközben kelet–nyugati irányban a szuverenitás kérdése osztja meg a közösséget, addig észak–déli irányban a közös valuta okoz feszültséget. Ami az eurózóna északi országainak orvosság, az a délieknek méreg. Nem csoda, ha – mint korábban Marine Le Pen – Matteo Salvini keresi annak a módját, hogy országaik miként tudnának kibújni a neoliberális gazdaságpolitika igájából.
Az euró mellett párhuzamosan forgalomba hozott valuta mint kézenfekvő megoldás felrobbantaná az övezetet és valószínűleg magát az EU-t is. A digitális frank elvetélt, az olaszok most mini-BOT-okkal, kis címletű kincstárjegyekkel próbálkoznának. Az új olasz „öteuróson” például az 1982-es foci-világbajnokság azon pillanatát örökítenék meg, amikor a döntőben Marco Tardelli berúgta a 2. gólt a németeknek.
Berlin nélkül Brüsszel sem erős, ami lassítja az Európai Egyesült Államok kialakítását. Ez jó hír a nemzetállamok Európájában hívőknek. A rossz az, hogy egy döntésképes Berlin nélkül Brüsszel a fontos kérdésekben is csak sodródik.
A megoldandó problémák halmazát látva nem csoda, ha a német politika folyamataira nagyobb figyelem irányul. Merkel ki szeretné tölteni hivatali idejét, ám a helyzet napról napra változik. Mindhárom berlini kormánypárt belső válságban van, a koalíció így bármikor szétszakadhat.
Jens Spahn, Friedrich Merz és Annegret Kramp-Karrenbauer. Merkel trónkövetelői
FORGATÓKÖNYVEK
A szocdemek történelmük legrosszabb eredményeit érik el, és a lejtmenetnek még messze nincs vége. A keleti tartományokban jövőre tartandó választásokon a mélypontnak számító tíz százalék sem kizárt. Az SPD most egy új menetrendben bízik, ám a szavazók 2×4 év nagykoalíció után már róluk sem hiszik el, hogy amit eddig nem tettek meg, azt most egy esztendő alatt teljesítik. Már a bajor választás előtt is olyan égető problémákról beszéltek, mint az időskori szegénység vagy a csillagászati lakbérek, ám a voksolók nem látták a problémamegoldó képességüket.
A szocdemek Angela Merkellel kötöttek koalíciós szerződést, így ha a CDU/CSU ciklus közben kancellárt vált, az akár ok is lehet a szakításra. A nagykoalíció SPD-n belüli ellenfelei minden ziccert kihasználnak. Számításuk szerint ha ők robbantják fel a népszerűtlen szövetséget, pártjuk megőrizheti két számjegyű támogatottságát, és akár ők lehetnek a legnagyobb ellenzéki formáció.
A CSU Bajorországban simán megalakította az új tartományi kormányt, ami erősíti Markus Söder tartományi miniszterelnököt. A problémák Berlinben vannak, amit Münchenben érzékeltetnek is, így Horst Seehofer CSU-elnök és szövetségi belügyminiszter széke továbbra sem biztos.
Seehofer leváltása beleillene abba a törekvésbe, hogy a 2015-ös egyoldalú német határnyitás és a Willkommenskultur társadalmi s anyagi költségei helyett más témákról beszéljenek. A sorsdöntő hesseni választás előtt Merkel is ezzel próbálkozott, ám az elhallgatott téma rendre visszatér a hírekbe. Legutóbb a német nők mellett juhokat és kecskéket is megerőszakoló migráns és a Freiburgban legalább nyolc bevándorló által elkövetett csoportos nemi erőszak borzolta a kedélyeket.
A migráció hétköznapokat megváltoztató jelensége az elefánt a porcelánboltban, amit a mainstream kerülget, s amiről nem szívesen beszélnének. A Merkel székére pályázó CDU-s jelöltek közül az AKK-nak becézett Annegret Kramp-Karrenbauer a vezető kiválasztott utódjaként (mások szerint klónjaként) tartja is magát ehhez, ő a „szakpolitikai” vitát keresi. A volt Saar-vidéki miniszterelnök és jelenlegi pártfőtitkár azonban némi belföldi tapasztalaton túl leginkább csak azt tudja felmutatni, hogy nő. Az egyik legszegényebb tartomány egykori vezetőjeként nincs releváns gazdasági és nemzetközi tapasztalata. AKK-nak még idő kell a felkészüléshez, ő akkor járna jól, ha Merkel tényleg kitöltené a ciklusát. A kancellár anyátlanná váló hívei azért felsorakoznak mögé, hátha a két alfa-hím versenyében mégis ő lesz a nevető harmadik.
A két potens férfi, Jens Spahn és Friedrich Merz között több a hasonlóság, mint a különbség. Mindketten a Rajna-vidékről származnak, ambiciózusak és – legalábbis a politikailag korrekt német viszonyok között – konzervatívnak számítanak. S van még egy fontos politikai szál: Wolfgang Schäuble, a nagy politikai túlélő, egyben nagy sakkmester, aki rajtuk keresztül most két bábut mozgat, és ezzel az egész pályát ő uralja. A 76 éves politikus 1989-ben már majdnem legyőzte Helmut Kohlt, akit pont a magyar határnyitás mentett meg a párton blüli puccstól és tett később a német egység kancellárjává.
SCHÄUBLE BÁBUI
A befolyásos pénzügyminisztérium éléről a Bundestag elnöki székébe száműzött veterán politikus maga is alkalmas lenne kancellárnak. Adenauer is ebben a korban vette át az NSZK irányítását, s Schäuble kellő hazai és nemzetközi tapasztalattal rendelkezik. Most mégis Friedrich Merzet (62), a CDU korábbi frakcióvezetőjét kapacitálta, hogy a jól fizető üzleti világ helyett decemberben induljon a pártelnöki tisztségért.
A konzervatív Merznek azért kellett mennie, mert 2000 őszén frakcióvezetőként azt követelte, hogy a bevándorlók alkalmazkodjanak az „irányadó német kultúrához”, és ő már akkor évi kétszázezerben korlátozta volna az országba érkező idegenek számát. Merkel ezt a mondatot vette ürügyül párton belüli riválisa kiszorítására. Azért annyira nem haragudtak meg egymásra, mivel Merz a befolyásos Atlantik-Brücke egyesület ügyvezetőjeként fontos kapocs maradt a német nagytőke és a politika világa között. Merkel berlini lakását és az Atlantik-Brücke irodáját ráadásul csak egy tűzfal választja el.
Schäuble másik sakkfigurája a 38 éves Jens Spahn, aki a párt fiatal reménysége. A konzervatív elveket valló politikus élt az azonos neműek házasságkötési lehetőségével, és jó barátja a szintén felvállaltan homoszexuális berlini amerikai nagykövetnek, Richard Grenellnek. Donald Trump amerikai elnök Berlinbe küldött bizalmasa azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy már érkezése napján azt twittelte a német cégeknek: ne üzleteljenek Iránnal.
Spahn már volt egészségügyi államtitkár, majd Schäuble pénzügyminisztériumának az államtitkára. A 2017-es választás után lett egészségügyi miniszter, és olyan dolgokkal hívta fel magára a figyelmet, mint az ápolási járulék megemelése a bruttó fizetés fél százalékával, vagy albán nővérkék és idősápolók toborzása az égető munkaerőhiány enyhítésére.
Jobbra nyitna, amire a migráció kérdését tartja alkalmasnak. Berlinben azonban szentül hiszik, hogy a CSU azért veszített 12 százalékot, mert az AfD bevándorlásellenes pozícióját vette át, így elvesztette a mérsékelt szavazókat. Valójában a bajorok kétharmada bevándorlásellenes pártokra voksolt, csak a CSU-ról nem hitték el, hogy bármin is változtatna.
Látszólag Spahn is szakpolitikai témákkal rukkol elő, és ettől reméli a CDU támogatottságának emelkedését. Ezzel egyrészt követi Merkel vonalát, aki mindenről akar beszélni, csak a migrációról nem. Ugyanakkor erről is beszélne, így távolítva el magát óvatosan a kancellártól és a többi aspiránstól.
Jelöltjei által így vált Schäuble a bonni köztársaság nagy öregjéből a berlini köztársaság sírásójává. A nyugatnémet politikai elit ugyanis sosem érezte jól magát Berlinben. A kedélyes Bonn után a birodalmi főváros (eddig legalábbis) túl nagy volt a „Merjünk kicsik lenni!” elvet valló német Staatsräsonnak. Merkel távozásával az 1945 utáni időszak is lezárul, ami felveti a hasonlóságot Bismarck 1890. márciusi gyors bukásával.
JÓL MENNEK A ZÖLDEK
A jelöltek közül AKK továbbvinné Merkel óvatos politikáját, ám az Trump és Macron árnyékában csak a sodródás folytatását hozná. A technokrata Merz a német gazdaság érdekeit nézné, legfeljebb lehántaná róla az európai mázat, így a német gazdaság nyers ereje még jobban érvényesülne. Spahnból a legtöbben kinézik a Trump- és Macron-féle színpadias szereplést s fennhéjázást, már amennyire egy német politikustól ez kitelik. A reflektorfény továbbra is a CDU-ra irányul, a többi párt csak másodhegedűs lehet.
A néppártok válságából egyedül a Zöldek húznak komoly politikai profitot. A szokatlan időjárás és a dízelbotrány a klímaváltozásra irányította a figyelmet, amely témában ők számítanak kompetensnek. Az 1968-as eszméket követő párt a mainstream balliberális média kedvence, leplezetlenül nekik drukkolnak.
A lecsúszással (annak rémével) kevéssé érintett középosztálybeliek és fiatalok most a Zöldek felé áramlanak, ami soha nem látott magasságokba repíti a pártot. A szkeptikusok azonban arra emlékeztetnek, hogy ez egy-két éve is így volt, ám a tavaly szeptemberi választáson a nagy lelkesedés után csak 8,9 százalékot értek el.
Miközben a Zöldek egy „európai” irányba vinnék a politikát, addig az AfD a hagyományos német értékeket védené meg. A változástól tartó alsó és középső rétegek már elindultak a bevándorlásellenes párt felé, és ameddig a mainstream sajtó őket támadja, addig az AfD lesz a protest szavazók fő választása az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján.
Az AfD kezdetben lebénult fő ellenségképe, Merkel kancellár visszavonulásának hírére. Akkor is meglepődtek, amikor két konzervatívnak mondott férfi is ringbe szállt, hát mikor megtudták, hogy őszintén akarnak beszélni a migrációról. Idővel azonban az AfD vezetői is magukhoz tértek, és az „amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére” elv alapján egy Spahn vagy Merz által vezetett CDU-val már el tudnák képzelni a koalíciókötést. A postafordultával érkező elhatárolódás persze jót tesz a bevándorlásellenes formációnak, hiszen a kereszténydemokraták elnökaspiránsai ezzel a migráció radikális korlátozásától is elhatárolódnak, visszaengedve a terepet az AfD-nek.
A sok belső vita és az elhúzódó bizonytalanság nem kedvez a néppártoknak, így továbbra is legalább három párt kell a kormányalakításhoz, miközben a szélek szintén erősödnek. A legtöbben alig várják a közutálatnak örvendő nagykoalíció végét, ám a matek miatt aligha jön ki más. A mandátumok 2013-as nyolcvan százaléka után tavaly már „csak” 56-ra futotta, egy most vasárnapi választáson a nagykoalíció már csak negyven százalékot kapna.
PROGRAMOZOTT KONFLIKTUS
A belpolitikánál csak a külpolitikai latolgatás érdekesebb. Már utaltunk néhány fontos kérdésre, ám a legtöbb elemzőt immár az új német külpolitikai doktrína és stílus foglalkoztatja.
Az USA First!, Britain First!, France First!, China First! után egy Germany First! komoly változást hozna Európában és a világban is. Két vesztes világháborúval a rovásukon a németek biztosan nem fordulnának át agresszív terjeszkedésbe. Nem is kellene nekik, hiszen pénzükkel és konszernjeikkel már így is mindenhol ott vannak. Egy új berlini politikának a német (és európai) pozíciók megőrzése az elsődleges feladata, ami magában hordozza a konfliktust.
Berlinnek alig maradt szövetségese, miközben a belpolitikai változás a külpolitikától vonná el a forrásokat. Merkel a német jóléti rendszerekből és infrastruktúra-fejlesztésből kivont pénzzel finanszírozta külpolitikáját, amin utódainak változtatni kell. Mivel Párizs, London, Peking, Washington és Ankara is leginkább kapni és nem adni szeretne, s Németország ennyi pénzt és lehetőséget nem tud és nem is akar másoknak átengedni, előre programozott az összeütközés.
A politika a lehetőségek művészete, ami dinamikussá vált korunkban alkalmi szövetségeken keresztül művelhető a legjobban. Ez a reálpolitikai erőtér felértékeli az olyan köztes szereplőket, mint a magyar spirituális vezetés alatt álló visegrádi csoport. Érdekes és fordulatteljes idők várnak ránk…
Borítófotó: Angela Merkel a Bundestagban. A szocdemek robbanthatják a nagykoalíciót
