AZ OROSZ ÉRDEK
Moszkva három évvel ezelőtt, még az amerikai Obama-kormányzat idejében felismerte a Közel-Keletre való visszatérés lehetőségét. Ehhez hozzásegítette az Egyesült Államok új kőzetrepesztő földgáz- és kőolajfeltárási technológiája. Ettől fogva ugyanis az USA számára már nem volt olyan nagy jelentősége a Közel-Kelet kőolaj- és gáztartalékainak, mint korábban.
A putyini Oroszország felhasználta a Szovjetuniónak a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben megszilárdított, igen nagymérvű közel-keleti és észak-afrikai (iraki, szíriai, egyiptomi, líbiai) jelenlétét, kapcsolatait a szíriai válság ürügyén történő visszatéréshez.
A VILÁGPOLITIKA SZÍNPADA
Dmitrij Trenyin, az orosz hadsereg nyugállományú ezredese (21 évet szolgált a szárazföldi erők kötelékében), országa első NATO-diplomatája, a moszkvai Carnegie elemzőközpont igazgatója a múlt év végén megjelent könyvében (Mit akar Oroszország a Közel-Keleten) ezt a folyamatot írja le. A Kreml a kellő pillanatban, 2015 szeptemberében indított nagyszabású katonai akciójával, légiereje hathatós támogatásával megfordította a szíriai polgárháború kimenetelét. Ily módon biztosította az Aszad elnök köré gyűlt erők győzelmét, a damaszkuszi rezsim megszilárdítását. Moszkva ezzel visszatért a világpolitika színpadára – írja a szerző könyvében.
Mindezt elősegítette az amerikai külpolitika térség iránti érdeklődésének elvesztése, az Obama-korszak bizonytalan és ellentmondásos (Líbia), majd a Trump-adminisztráció kiszámíthatatlan, cikcakkokban megnyilvánuló közel-keleti, észak-afrikai politikája. Az orosz vezetés fejében az évtizedünk első felére letisztult stratégiai irányvonal (amely végleg feladta a Nyugathoz való szerves tartozás lehetőségét, s elhatározta egy sajátos „orosz út” megteremtését) nem kis szerepet játszott a Közel-Keletnek mint stratégiai ütőkártyának a Kreml globális terveibe történő beemelésében. Ezek e tekintetben nagyjából illeszkednek Kína hasonló jellegű útválasztásához.
AZ ÚJ SELYEMÚT
Moszkva globális ambícióinak a tengelyébe az eurázsiai kontinens két jellemzően szénhidrogén-importőr régiója, Kína, Délkelet-Ázsia (s részben India) és Nyugat-Európa közti híd szerepének a megvalósítása került. Oroszország közel-keleti visszatérését is ennek az elképzelésnek a részeként lehet értékelni. Az orosz jelenlét az utóbbi térségben egybevágott Peking sok százmilliárd dolláros megaprojektje, az új selyemút (vagy ahogy mostanában emlegetik: Egy övezet, egy út, angol betűszóval OBOR) energiaszállítási-közlekedési elképzeléseivel. Szergej Karaganov, Putyin elnök katonai-nemzetbiztonsági tanácsadója ennek kapcsán megerősítette: Kína a Szíriában harcoló orosz és iráni csapatok finanszírozásával veszi ki a részét a konfliktusból, érvényesíti globális érdekeit.
Peking a Nyugat-Európával kiépítendő kapcsolatot jelenleg szárazföldi úton képzeli el. Ez sok ezer kilométer hosszúságú, Oroszországon áthaladó szállítóvonalakat jelent. Kína ezek szerint nem biztos abban, hogy a haditengerészete garantálni tudná fő vízi áruszállítási útvonalainak a biztonságát – még évtizedekig gyengébb lesz, mint a legnagyobb vetélytárs, az Egyesült Államok tengeri hadereje. Emiatt Európával létrehozza az összehasonlíthatatlanul drágább szárazföldi összeköttetést, az OBOR-t. Ez persze nem zárja ki Kína tengeri útvonalainak a kialakítását, összekapcsolását az új selyemúttal. Ezt példázza a pireuszi kikötőtől északi irányba haladó, a Belgrád–Budapest-vasútvonallal Magyarországot is érintő, a nyugat-európai áruelosztó csomópontokat megcélzó, Peking által finanszírozott vasúti-közúti infrastruktúra.
AZ OROSZ HÍD
Ezt az elképzelést támasztotta alá orosz részről demonstratívan tavaly októberben Igor Szecsin, a Rosznyefty olajóriás elnök-vezérigazgatója az olaszországi Veronában tartott tizedik Eurázsiai Gazdasági Fórumon. Szecsin, egykor a KGB tisztje, 2014 óta az amerikai pénzügyminisztérium szankciós tiltólistáján szerepel. Ez azonban különösképpen nem zavarta a 2017-es veronai fórum résztvevőit, akik közt ott volt Gerhard Schröder német exkancellár, Romano Prodi, az Európai Bizottság volt elnöke, Ivan Glasenberg, a világ egyik legnagyobb energiakereskedője, a svájci Glencore tulajdonos-vezérigazgatója, Emma Marcegaglia, az ENI olasz energiaóriás első embere, Stefano Cao, a Saipem CEO-ja, valamint az iraki Kurdisztán természeti erőforrásainak a minisztere, Asti Hórami.
Az alapvetően kelet–nyugati irányban húzódó (de India felé, délre is elágazó), több ezer kilométeres orosz energiahíd az olajtermelőket köti össze (nemcsak Oroszországban, hanem Irakban, az iraki Kurdisztánban is) a nagy fogyasztókkal, Kínával, Indiával, Vietnammal – nyugaton pedig az Európai Unióval – vázolta fel Szecsin. A moszkvai elképzelés magában foglalja például a helyi, de orosz finanszírozásban, tulajdonlással megvalósított kőolaj-, földgázkutatást, -kitermelést és -szállítást. Ahogy a Rosznyefty vezetője mondta, a részleteket nem említve: „Az iraki Kurdisztánban kitermelt olajunk egyenesen a Rosznyefty németországi finomítóiba kerül.” Még nem pontosan tisztázott, hogy az energiahíddal kapcsolatos elképzeléseket milyen mélységig egyeztették a kínai OBOR-terv kivitelezőivel.
