A negyvenéves Emmanuel Macron az Európa legtöbb országát kormányzó hatvanas generációhoz képest még duzzad az erőtől, és már csak életkorából adódóan is hosszú távra tervez.
Az elnöknek három fő célja van. Azt szeretné, ha az EU-t meghatározó német–francia tandem francia fele ismét kulcsfontosságú lenne. Elődje, François Hollande Merkel német kancellár mellett alig rúgott labdába, és leginkább az európai német hegemónia fügefaleveleként szolgált.
A FRANCIA AZ FRANCIA
Macron szeretné modernizálni országát, amelynek stabil alapjai vannak, jó a szociális és az oktatási rendszere, az infrastruktúrája és a szolgáltató szektora. A francia a britek kilépése után az EU második legerősebb gazdasága lesz, azonban óriási munkanélküliséggel és nagy államadóssággal küzd. Amikor Juncker bizottsági elnököt arról kérdezték, hogy miért nem indít túlzottdeficit-eljárást Párizs ellen, csak annyit válaszolt: „Ja kérem, Franciaország az Franciaország!”
A fenti két probléma leküzdéséhez szolgálna eszközül a Macron-terv, amelyet a francia elnök tavaly szeptemberben a párizsi Sorbonne egyetemen tartott beszédében fejtett ki. Az elképzelést sokan mag-Európa-koncepciónak is hívják, mivel elsősorban az eurózónára vonatkozik, amelynek nem tagjai a nagyobb kelet-közép-európai országok. Vannak, akik a keleti bővítés visszacsinálását látják a tervben, hiszen az korlátozná az olcsó keleti munkaerő beáramlását, vagy magasabb minimálbérek és adók által megdrágítaná a termelés áttelepítését az új tagállamokba.
TERVEK ÉS ÍGÉRETEK
A Macron-terv egy átgondolt program, amely választ kíván adni az Európai Központi Bank (EKB) keresletélénkítő politikája utáni időszakra. Az EKB ugyanis januártól már csak havi 30 milliárd euróért vásárol kötvényeket, a program ráadásul szeptemberben kifut. Az eurózóna déli országai az eddigi „olcsó” pénzt nem strukturális reformokra, hanem a status quo fenntartására fordították, s egyelőre nem látszik, hogy miből finanszíroznák adósságukat egy magasabb kamatkörnyezetben.
A Macron-terv erre keres választ. Egy eurózóna-parlament adna politikai megrendelést az övezet pénzügyminiszterének, például a beruházások ösztönzésére vagy a munkanélküliség csökkentésére. E célok megvalósítására szolgálna az eurózóna költségvetése, amely a tagországok büdzséjének 3-4 százalékát tenné ki. Ide folyna az egységesített társasági adó egy része vagy az energiaintenzív importtermékek új CO2-vámja. De mert ez nem lenne elég, az övezet pénzügyminisztere a politikai megrendelés teljesítése érdekében akár új hitelt is felvehetne. Mivel az eurózóna 27 százalékát Németország adja, ezért az új adósság mögött is ott van a német gazdaság ereje, így a hitelt kedvező kamatra tudnák felvenni. Ez lenne a(z egyszerű) válasz az EKB várható kamatemelése utáni időszak finanszírozási igényére.
Macron a déliek nevében megígérné, hogy a pénzt most már tényleg beruházásokra fordítják, ám északon ezt kétkedve fogadják, és ellenzik az új struktúrát. A labda most Berlin térfelén pattog, az új kormánynak kell(ene) képviselni az északiak ellenajánlatát.
