BEVÁNDORLÁS ÉS INTEGRÁCIÓ
Az idén harmincéves focista Gel-sen-kirchen-ben született, török bevándorlók gyermekeként. Özil csak 18 évesen vette fel a német állampolgárságot, hogy nagy álma teljesülhessen, és a nemzeti tizenegy tagja lehessen. Amikor a tehetséges fiatal játékos a német állampolgárságot választotta, honfitársai azt mondogatták, hogy török válogatott labdarúgóként kisebb hírnév és kevesebb jövedelem várna rá, mint a National-mann-schaft tagjaként.
MINTATÖRÖK
Özil döntésével amolyan mintatörök lett, a sikeres integráció példaképe, aki majd a többségi társadalom felé tereli a Németországban felcseperedő fiatal törökököket és más bevándorlókat. Ez a sikertörténet azt a változást is mutatja, amelyen az 1960-as évekhez képest a nyugat-európai társadalmak átmentek. Az akkor toborzott vendégmunkásokat ugyanis eleve olyan munkák elvégzésére hozták, amelyeket az őslakosok nem szívesen végeztek. Vendégmunkásként esélyük sem volt új hazájuk állampolgárságára, hiszen azt a legtöbb országban csak a származási elv alapján lehetett megkapni.
Napjainkra már nincsenek ilyen elvárások. Az Európába igyekvő és itt jobb életet kereső fiatal migránsok már nem autógyári munkások, műtősök és idősápolók akarnak lenni, hanem focisztárok és sportcsillagok.
Özil története azt is megmutatta, hogy egy-egy sikeresen integrálódott példaképre több tíz- és százezer olyan migráns jut, akinek nem sikerül a beilleszkedés, és aki a jóléti rendszer eltartottjaként végzi. Thilo Sarrazin német szociáldemokrata közgazdász új botránykönyve, az Ellenséges átvétel a korábbi, Németország felszámolja önmagát című kötet folytatásaként meghosszabbítja a 2010-es műben azonosított vonalakat, és rémisztő eredményre jut.
A legtöbb muszlim hátterű migráns gyermek képzettsége – az ázsiaiakkal ellentétben – nem szárnyalja túl az őslakosok átlagát, és ezzel felnőttként csak minimális hozzáadott érték előállítására lesznek képesek. A törökök 1963-as tömeges toborzása óta eltelt 55 évben a bevándorló tömegek már nem is nagyon akarnak a többségi társadalom mintája és főként értékei szerint élni. Zömük a multikulti jegyében amolyan párhuzamos társadalomban él, a saját (vallási) normarendszere alapján.
A történet legkésőbb innentől már inkább a politikáról és kevéssé a sportról szól.
Nyugat-Európában ugyanis javában zajlik a küzdelem a felnövekvő generációk szívének és eszének megnyeréséért. Erdoğan török államfő legalább három gyereket vár az Európában élő török családoktól, akiknek az iszlám szabályai szerint kellene felnőniük. Erről több ezer, a török kormány által Nyugat-Európába küldött imám és vallásoktató is gondoskodik, már ha hagyják őket. Az utóbbi időben ugyanis egyre több aggasztó jel mutat arra, hogy számos mecsetben és iszlám óvodában nem a többségi társadalom törvényeinek és értékeinek a tiszteletére, a vallások békés egymás mellett élésére tanítják a híveket és a fiatalokat. Mit gondolhat egy az öreg kontinensen élő muszlim, ha az imámtól péntekenként azt hallja, hogy a szociális segélyt Allahtól és nem a holland/német/osztrák adófizetők pénzéből kapja?
„ELNÖKÖMNEK, TISZTELETTEL”
Már nem csak az osztrák kormány korlátozná az iszlám térnyerését az óvodai fejkendőtilalommal. Macron francia elnök konkordátumot kötne hazája iszlám közösségével, hogy a pénzügyi támogatásért cserébe átvehesse az imámok és hitoktatók feletti „ellenőrzést”. Mintha az olyan könnyű lenne! Németországban a németül alig beszélő török imámok országismereti képzésével próbálkoztak, szintén eredménytelenül.
Özil történetét is ezen a prizmán át kell nézni. Kezdetben őt is vonzotta a nyugati fogyasztói társadalom csillogása, amelyben tehetségét eurómilliókra válthatta. Mint minden gazdag ember, egy idő után ő is rájött, hogy a pénz önmagában nem boldogít, ezért visszafordult a gyökereihez.
Ennek egyik sokat vitatott jeleként számos bevándorlói hátterű sportolóhoz hasonlóan ő sem énekelte a vá-lo-ga-tott-meccse-ken a német himnuszt. Özil azzal védekezett, hogy ő ilyenkor magában imádkozik, ám némaságával sérült az integrációs sikertörténet nimbusza.
A tömeges migrációt hozó 2015-ös év után minden megváltozott, mindent újra kell gondolni. Ezt a sikeres sportoló is megtapasztalta, amikor ez év májusában Londonban találkozott Erdoğannal, s egy focimezt ajándékozott neki „Elnökömnek, tisztelettel” dedikálással. A találkozásra a foci-világbajnokság és a török elnökválasztás előtt került sor, így az leginkább egy kampányesemény volt. A szintén német válogatott Gündoğan is ott volt, ám ő utóbb legalább megpróbálta kimenteni magát.
BŰNBAKOT KERESTEK
Özil viszont nem mutatott megbánást, a hivatalos német közvélemény várakozásával ellentétben nem emelt szót a török börtönökben fogva tartott újságírókért, ezért a nyilvánosságban az ő személye körül lángoltak fel a viták. Az Erdoğannal közös fotó után a két sportolónak el kellett zarándolkolni Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnökhöz is – igaz, ő nem kapott dedikált focimezt.
Júniusban a német válogatottat is utolérte a világbajnokok átka, már az első körben kiestek. A rossz szereplés után újra előkerült Özilék ügye. A Német Labdarúgó-szövetség (DFB) kezdetben még védte a mundér becsületét, ám a szenvedélyes vitát látva bűnbakot kellett találniuk, így a kudarcot az „Özil által keltett hullámokra” próbálták kenni. Az érintett sokáig hallgatott, majd megüzente, hogy többet nem akar a német válogatottban játszani, marad inkább angliai klubjánál.
A játékos angol szponzora lemondta a vele tervezett kampányt, ám a két német főszponzor ezt nem tehette meg, hiszen azzal az „idegengyűlölő” hangoknak engedtek volna.
Az biztos, hogy a bevándorló sportolókra mostantól nagyobb figyelem irányul, és többüknek kell énekelni új hazájuk himnuszát a meccseken, s mérlegelniük szükséges az óhazájuk felé tett látványos gesztusokat. A bevándorlókkal szembeni (jogos) elvárásokról szóló vita persze ettől még nem csitult el, csupán (híres) arcot és példatörténetet kapott.
Borítófotó: Özil az idei oroszországi focivébén. Az integrációs nehézségek mintapéldája
