– Az elmúlt évek választásaiból kitűnt, hogy a hagyományos európai pártrendszer válságban van. Sorra tűntek fel jobb- és baloldalon az új típusú, alternatív pártok. Az is megfigyelhető volt, hogy ezt a változást nagyrészt a baloldali formációk sínylik meg. Ön szerint mire vezethető vissza a baloldal válsága?
– Érdemes ezt történelmi összefüggésekben vizsgálni. A marxista alapvetésű baloldalon belül két nagy revízió ment végbe. Az egyik Leninhez, a másik Eduard Bernsteinhez köthető. Lenin azt mondta, a leggyengébb láncszem is forradalmi potenciál, s ezzel „alkotó módon” felülbírálta (vagy inkább alul) Marxot, aki a legfejlettebb országokban vizionált forradalmat. Ebből lett a nagykötőjeles marxizmus–leninizmus. Eduard Bernstein, a szociáldemokrata revizionista ezzel szemben magát a forradalmi megoldást vitatta, és a kapitalizmus evolucionista átalakítását demokratikus úton képzelte el. A szovjet út hetvenöt év után befuccsolt, ám nagy változásokon esett át a másik revizionizmus is. 1959-ben a német szociáldemokraták Bad Godesberg-i programja már nem tekintette célnak a kapitalizmus reformista átalakítását, elfogadta a magántulajdont, lemondott a demokratikus szocializmusról.
– Ez tehát egyfajta kiegyezés volt a kapitalizmussal? Nem akarjuk megdönteni a rendszert, cserébe adjatok szociális ellátást és magasabb béreket?
– Valóban, ezután a szociáldemokrácia központi célja a kapitalizmuson belüli jóléti újraelosztás biztosítása, az állami beavatkozással támogatott, igazságosabb társadalmi viszonyok kialakítása volt, egészen addig, amíg meg nem jelent a brit Anthony Giddens szociológus teóriája az ún. harmadik útról. Ez az ajánlat persze már egy merőben új gazdasági-társadalmi környezetben jött létre. A 70-es, 80-as évektől felgyorsuló globalizáció kikezdte a nyugati társadalmak szerkezetét. Kiderült, hogy a globalizációnak a Nyugaton belül is vannak vesztesei és azon kívül is vannak nyertesei. A tőke immár az egész világon kedvére válogathatott a kedvező befektetési területek között, miközben olcsóbb munkaerő áramolhatott be a nyugati munkaerőpiacokra. Mindez megrendítette az ottani szociáldemokrácia klasszikus bázisának tekinthető képzett munkásosztály, valamint a középrétegek addigi szociális komfortérzetét. Erodálódni kezdtek a jóléti újraelosztás modelljei.
– Ráadásul közben összeomlott a Szovjetunió.
– És ez a máskülönben örvendetes politikai tény azzal járt, hogy a nyugati szociáldemokraták manőverezési lehetőségei beszűkültek a saját tőkéseikkel szemben. Nem lehetett már a szovjet példa mégoly szerény, de néhol azért létező jóléti elemeire hivatkozniuk. Helmut Schmidt, az NSZK korábbi szocdem kancellárja pontosan látta, hogy a Szovjetunió összeomlásának milyen következményei lehetnek a nyugati szociáldemokráciára nézve. Lettek is. Ezzel egyidejűleg az addig uralkodó ottani közgazdasági paradigma, a beavatkozó gazdaságpolitika is lecsengett, s a piacfundamentalista, neoliberális közgazdaságtan lépett a helyére, amelynek Ronald Reagan és Margaret Thatcher volt a sikeres politikai képviselője. Mindezeknek döntő szerepe volt a harmadik utas szociáldemokrácia megizmosodásában, erősen hatott rájuk a fenti fordulat. Willy Brandték utódai már a jóléti redisztribúció célját is feladták, hiszen ha így beválik a neoliberális gazdaságpolitika, akkor a profittöbbletből mindenkinek lecsorog(hat) valami. Tony Blair és Gerhard Schröder már ezt a tőkekonform, sőt tőkeapologéta „baloldali” politikát reprezentálta.
– Ez tehát az az időszak, amikor Magyarországon is bekövetkezett a rendszerváltás.
– Csakhogy komoly fáziseltolódás figyelhető meg a magyar rendszerváltó elit Nyugat-képe és a tényleges ottani folyamatok között. Nyugaton ekkor már nem a jóléti politika, hanem a neoliberális megközelítés az uralkodó. A magyar rendszerváltó elit egésze, benne a baloldal is, lelkesen kapcsolódott a liberalizmushoz, ami jól megfelelt régiónk diktatúraellenes érzelmeinek. Nem tudatosították, hogy a liberalizmus korántsem azonos a neoliberalizmussal. Utóbbi gazdaság-, társadalom-, ember- és világképe merőben mást jelent, mint a klasszikus „iskoláé”. Egyebek közt azt, hogy a szabad polgárból legyen csak jól manipulálható fogyasztó, mert a mindent felülíró profitlogikának ez a „fejlődés” a jó. E kettősség az SZDSZ történetében is kimutatható. Kezdetben a Solt Ottilia nevével jellemezhető szociálliberális szárny még markánsan jelen volt, de a szabad demokraták 1994-es kormánykoalícióra kerülése után a neoliberális erőfölény eltüntette ezt az irányzatot. Ráadásul a neoliberálisok ebbe az irányba nyomták – mert nyomhatták! – a szocialistákat is. A magyar baloldal a Békesi–Bokros-csomag óta lényegében ezen a harmadik utas nyomtávon haladt, mondván, ez rímel a világtrendre. Leginkább persze (bár ezt nem mondják) az MSZP domináns érdekcsoportjainak az érdekeire rímelt, belőlük jött létre – főleg a „spontán” privatizáció során – az új tőkésosztály nagyobbik hányada. A mai magyar és általában a kelet-európai baloldalnak ily módon az a fő vonása, hogy a harmadik út követésével az újburzsoázia igényeit elégíti ki, közben kilúgoz magából minden szociális érzékenységet és társadalomkritikai attitűdöt, nem törődve a valósággal.
– A XXI. században megjelent két új elem: a 2008-as pénzügyi világválság, valamint a migrációs krízis.
– Az ezredfordulóra a kapitalizmuson belül egyre inkább a termeléstől elszakadt pénztőke, a kaszinókapitalizmus vált dominánssá. A baloldal ebben a folyamatban két szempontból sem szerepelt jól. Egyrészt a bankok felelőtlen játékaihoz Bill Clinton elnöksége alatt megteremtették a jogszabályi lehetőségeket, majd amikor kitört a krach, az összeomlás szélén álló hitelintézetek állami mentőakcióját az Obama-adminisztráció jegyezte, biztosítva ezzel a pénztőke játékterét. Mind Clinton, mind Obama amerikai értelemben baloldali politikus, ehhez képest a kaszinózó pénztőke sohasem múló hálát érezhet irántuk. A válság Európában sem rengette meg a neoliberális logikát, jószerével ma is ez a fő csapásirány a szociáldemokrácián belül. Példának okáért Gerhard Schröder az ún. Hartz-programokban olyan csonkítást hajtott végre a német jóléti rendszeren, hogy az mindmáig éles viták tárgya, és érezteti negatív társadalmi hatásait. Ne kerteljünk, a nyugat-európai szociáldemokrácia rendületlenül azonosul a nagytőkével. Többek közt ezért alakultak ki azok a mozgalmak, amelyek a politikai és társadalmi elit egészével szegülnek szembe, ideértve a jobbközép elitjét is. Ilyen például a spanyol Podemos, a Ciudadanos vagy a görög Sziriza.
– Vajon a liberalizmus miért a baloldalhoz csapódott? A klasszikus konzervativizmusnak is megvannak a maga liberális hagyományai, abban is feloldódhatott volna ez az áramlat.
– A liberalizmus történetileg a nemzeti polgársághoz kötődik. A neoliberális rugóra járó globalizáció viszont szétfeszítené a nemzeti kereteket, hogy ne akadályozzák a korlátlan tőkeáramlást. A neoliberális világképben a nemzet felesleges kolonccá vált. S hogy miként illeszthető ez a baloldalhoz? Utóbbi kezdettől fogva nemzetek felettinek céltételezte magát. A történelmileg immár kifakult, ámbár sosem fényes osztályalapú internacionalizmus, párhuzamosan avval, hogy a szociáldemokrácia behódolt a korlátlan tőkelogikának, szinte észrevétlenül szervesült a nemzeteket kiiktatni akaró neoliberális globalizmussal. A nemzet szerintük káros képződmény, ideje leszámolni vele. Ugyanakkor a konzervatív oldalon beindult egy ellentétes folyamat, felismerve, hogy a nemzet mind emocionálisan, mind racionálisan ellensúlya lehet a féktelen, minden tradíciót a profitérdek kohójába taszító neoliberalizmusnak. Konzervatív alapon továbbá egyre több társadalomkritikai gondolat fogalmazódik meg, érdemes megnézni például az utóbbi idők pápai enciklikáit, amelyek a munka világáról szólnak, összevetni a kurrens szociáldemokrata programokkal. Előbbiekben konkrét szociális érzékenység van, míg az utóbbiak csak azt propagálják, hogy a nagy gazdagodásból valami lecsorog majd a szegényebb rétegekhez. Nemigen csorog le.
– Kelet-Európában, Magyarországon is megjelent az elitellenes mozgalom?
– Más köntösben, más szociológiai háttérrel és jóval kisebb súllyal. A minapi választási eredményekből is kiderült, hogy a szélsőjobboldali genezisű Jobbik csupán 20 százalék körüli eredményt ért el, a kvázi baloldali LMP pedig csekély mértékben ugrotta meg a parlamenti küszöböt. Nincs jele annak, hogy ezek alternatívát képezhetnének. A magyar miniszterelnök régóta ügyesen játszik a neoliberalizmushoz való gazdasági alkalmazkodás és a markáns nemzeti ellenszegülés húrjain. S bár a szegénység ma is a legnagyobb strukturális probléma, klasszikus szociáldemokrata elemeket is felhasznál a politikájában. Erre nem jó, mert nem tárgyilagos ellenzéki válasz, hogy mindez „parasztvakítás”, meg egyébként is Orbánnak már a puszta légvétele is „ördögi”. Nota bene, zsigeri ellenszenvből, indulatosan lehetetlen pontosan elemezni.
– A migrációs válságnak milyen szerepe volt ebben az átalakulásban?
– Tegyünk különbséget menekült, migráns és bevándorló között, mert e kategóriák – nem véletlenül – összemosódnak. A menekülthullámot többnyire át nem gondolt nyugati katonai beavatkozások generálják, az oltalomkeresőkre a nemzetközi szerződések szabályai vonatkoznak. A migráció a népvándorláshoz képest elvileg végesebb időtartamú jelenség, nem biztos, hogy a migráns véglegesen egy másik országban kíván maradni. A bevándorló a magyar nyelv szabályai szerint azonban véglegesen bejönne. Mind a migráció, mind a bevándorlás okai nagyjából azonosak. A globalizáció a világ egyes részeit lenullázza, nem tudja, nem akarja bevonni azokat a gazdasági folyamatokba, mert nem hoznak profitot. Afrika jó része ilyen „fekete lyuk”, amellyel senki sem törődik valami nagyon. Kimeríthetetlen tartaléka ez a bevándorlásnak. (És mi lesz az arab tömegekkel, ha egyszer csak elillan az olajvagyon?) Továbbá előbb-utóbb az ökológiai romlás is növelheti a népességáradatot. Olyan civilizációs (nem pusztán európai) kihívás ez, amelyre nem lehet a bal-jobb felosztás alapján választ adni, nem is szólva a liberális reakciók elégtelenségéről. A politikusok jól tennék, ha ezeken felülemelkedve a legrosszabb forgatókönyvből indulnának ki, mert ha erre készülünk fel, minden kevésbé rossz fejlemény szinte „nyereség”. Az EU jelenlegi vezetőire sajnálatos módon nem ez a jellemző. Merkel asszony nagyon elgombolta a kosztümöt. A migrációs válság kulturális és gazdasági értelemben, mindennapi életvitelük, szociális biztonságuk szempontjából már ma is áthatja az európai polgárok mindennapjait.
– Ezek a folyamatok hogyan tükröződnek az európai pártstruktúrák változásában?
– Nézzük csak a fontosabb mag-or-szá-go-kat. Franciaországban a szocialisták szinte eltűntek, Sarkozy jobbközép pártja pedig mintha most Macront állította volna helyettes szenvedőként a francia konzervativizmus élére. Az elnök hiába jött formálisan balról, leginkább a korlátozás nélküli tőke pártján áll. Németországban a kínkeservesen újra összetákolt nagykoalícióval menekül a politikai elit az alternatív pártok megerősödése elől. Olaszországban pedig az Öt Csillag Mozgalom szinte már fogja a kormányrudat. S mindehhez fontos még hozzátenni, hogy a pénzügyi és a migrációs válság legnagyobb vesztesei a fiatalok. Kiváltképp a déli tagállamokban nagy a munka nélkül lévő fiatalok aránya, érthető, hogy sokan úgy érzik: nincs jövőjük.
NÉVJEGY
65 éves
Iskolai végzettség: közgazdasági egyetem (nemzetközi politológia), bölcsészettudományi egyetem (szociológia)
Pályafutása főbb állomásai: 1995/96-ban a Barcelonai Autonóm Egyetem vendég-
professzora volt; 2010-ig az MTA Politikai Tudományok Intézetének a főmunkatársaként, tudományos igazgatóhelyetteseként tevékenykedett; 2013–17-ben az Új Egyenlítő főszerkesztője volt
