– Mi jár a fejében, ha a karácsonyra gondol?
– Leginkább az, hogy milyen jó lenne, ha olyankor valóban karácsony lenne, és hogy az igazi ajándék az, ha az év minden napján szeretjük azokat, akiket egy ünnep apropóján felköszöntünk. Zavar, hogy az ünnepeket lassan kiváltja a vásárlás és fogyasztás letudós folyamata, noha a lényeg a másikra fordított figyelem, szeretet és idő.
A gyermekkori karácsonyaimból leginkább az illatok, a színek és a fények maradtak meg, amelyekhez persze konkrét élmények kapcsolódnak. A gyermekek számára fontosak az anyai vagy nagymamai süteményillatok és az ünnephez köthető ismert, megszokott rítusok. Apukám például mindig borlevest csinált, amelyet persze különböző módon elkészített halak követtek a karácsonyi asztalon.
– Ön is „továbbviszi” ezeket a tradicionális ételeket?
– Újító, kipróbáló típus vagyok, így a tradíciók megtartása mellett fontos számomra a megszokottól eltérő színek palettára vitele. Nagyon szeretek sütni, főzni, és abszolút jellemző rám, hogy kihívásnak tekintem az ismeretlen, általam még nem próbált ételek, sütemények elkészítését.
Egyesek szerint a békétlenség jele, ha az ember mindig előretekint és folyamatosan az ismeretlenben kutat. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy időnként szükség van arra, hogy megálljunk, örüljünk a jelennek, értékeljük azt, ami van, s hogy az alkotás folyamata mellett meg kell élni a dolog létrejöttének az örömét is, nem pedig azonnal rohanni tovább.
– És milyen a kórházban a karácsony?
– A kórházban maradó betegeknek nagyon nehéz, hiszen akinek módja van rá, hazamegy a szeretteihez, de sokan vannak, akik az állapotuk miatt vagy mert nincs hova menniük, az intézményben töltik az ünnepeket. Tapasztalataink szerint nemcsak azért érkeznek páciensek hozzánk az ünnepek alatt, mert súlyos problémájuk van, hanem a magányosak „családot”, társakat remélnek a kórház falai között. Egészségügyi dolgozóként kettős érzés karácsonykor dolgozni, hiszen hiányzik a család, ugyanakkor roppant felemelő élményeket lehet átélni ilyenkor.
Már advent idején érződik a karácsonyi hangulat a kórházban. A dolgozók lelkesen díszítik közvetlen környezetüket, de a készülődés nemcsak a külsőségekben, hanem legbelül, a lelkükben is tetten érhető. Amiben csak lehet, támogatjuk őket, hogy létrejöhessen az ünnepi elcsendesedés.
Eléggé törékeny most az egészségügy, kívül is, belül is. Ebben az időszakban különösen igaz, hogy csak olyan változtatásokba szabad belefogni, amelyekről lehet érezni, hogy jó lesz, illetve amelyekkel a többiek is tudnak azonosulni. Nem szabad fölösleges plusznehézséggel terhelni a kollégákat, pont elég dologgal küzdenek most.
– Helyileg vagy országosan?
– Is-is. Az ágazat dolgozóinak olyan érzésük van, hogy egyedül őket hagyják ki az egészségügyet érintő döntésekből. Itt, az íróasztal mellett és még messzebb az ellátástól a statisztikák, kimutatások sok mindenre felhívják ugyan a figyelmet, de a valódi megoldást, valamint a tervek kivitelezhetőségének esélyét nem hiszem, hogy pontosan meg lehet jósolni. Nem tartom szerencsésnek, hogy mindig csak nagyban, hatalmas tervek mentén gondolkozunk, miközben a betegágynál dolgozók tudásával és segítségével számtalan apróbb, a napi rutint kifejezetten zavaró problémára találhatnánk megoldást.
Rettentő nagy a média és az utóbbi időben leginkább a közösségi média felelőssége. A jó dolgok nem kapnak figyelmet, a valós vagy hamis rossz hírek viszont járványként terjednek. Úgy tűnik, akik ezeket a rossz híreket, néha gyalázkodó bejegyzéseket sorozatban osztják, nem mérik fel, hogy ezek a politikának, kormánynak szánt rúgások elsősorban az egészségügyi dolgozók lelkén csattannak, pedig úgy kellene vigyáznunk rájuk, mint a szemünk fényére.
Azt hiszem, akik ezeket a támadásokat elkövetik, valójában kevés személyes tapasztalatot szereztek arról, hogy milyen küzdelem folyik az ágazatban nap mint nap. Azokban ugyanis, akik saját maguk látják a nehézségeinket vagy tapasztalják a kollégák odaadását, a segíteni akarás fogalmazódik meg. Alapítványokat hoznak létre, adományozást szerveznek vagy önkéntes munkát vállalnak. A karácsonyra való készülődés talán arra is jó lehet, hogy az előbbiek kicsit elcsendesedjenek, az utóbbiak pedig érezzék, milyen hálásak vagyunk nekik.
– Szerencsére az elektronika és az informatika fejlődése nem csak a közösségi média problémáit hozta az egészségügynek. Az ön kórháza az egyetlen, amelynek immár saját appja van.
– Persze bosszankodunk, ha a beteg dr. Google diagnózisával érkezik vagy bírálja felül a kezelőorvos kórmegállapítását, de sokkal több lehetőséget nyit meg mindannyiunk számára, mint a kezdeti botladozásokból gondolnánk. Szinte mindenkinek van már okostelefonja, ezeket az idősek nagy része is képes kezelni. Ha olyan funkciókat teszünk elérhetővé, amelyekkel a betegek és az idősek biztonságban érezhetik magukat, jobb életminőséget, az ágazatnak pedig csökkenő terheket biztosíthatunk.
– Változik a kórházszövetség is?
– Talán igen. Szeretnénk elérni, hogy mint érdekképviseletnek ne csak problémajelző szerepünk legyen, hanem – a többi ágazati szereplővel közösen – segítsük megtalálni a megoldásokat is, hiszen mindenki érdeke ezt kívánja.
– Női vezetőként nem magányos kicsit a kórházigazgatók között?
– Néha elcsodálkozom, miért nem vagyunk többen, hiszen az egészségügy – legalábbis számomra – egy női szereplő. Optimális esetben megnyugtat, melegséget ad, gyógyít.
Fotós: Fürjes Viktória
