– Mik a tervei szeptember 16-ára?
– Most, hogy húszéves lesz a kiáltványom? Hát, minden bizonnyal elmegyek sörözni a barátaimmal, ám ha Dragnea úr (Liviu Dragnea, a kormányzó szociáldemokraták és a képviselőház elnöke – a szerk.) csinál még egy csomó hülyeséget, s az egész országot balkanizálja, akkor kimegyek tüntetni.
– Ennyire elkeseredett? Mit ért el a röpirat megjelenése óta?
– Egy dolgot biztosan sikerült elérni: azt, hogy nem kötök kompromisszumokat. Én nem csak négyévente beszélek autonómiáról. Erdély önrendelkezését akarom. Közigazgatási, kulturális, gazdasági autonómiát – olyat, amilyen már létezik az összes civilizált európai országban. A mérleget tekintve most még többet tudok az autonómiáról, ugyanakkor sikerült románokkal is megértetni, hogy az önrendelkezés öngazdálkodást jelent, és nekünk Erdélyben óriási előnyünk van, hiszen itt több nemzet kultúrája érvényesül. Amikor itt azt mondod, hogy jó napot kívánok, bună ziua vagy guten Tag, azt mindenki megérti, mindenki visszaköszön.
– Kiszámolta már, hogy mikor lehetne Erdély autonómiáját megvalósítani? Vagy ez inkább utópia marad?
– Ez abban a pillanatban valósulhat meg, amikor mind a románok, mind a magyarok – mert ők a meghatározó közösség Erdélyben – rádöbbennek arra, hogy az önrendelkezést csak együtt tudják kivívni. Ám az, hogy „együtt”, nem jelent asszimilációt és nem jelenti azt, hogy a többség abszolút módon dönt. Az „együtt” azt jelenti, hogy tiszteljük mindazt, amit a másik hagyományként hordoz magában, a kultúráját, a felfogását, az értékeit és a körülményeit.
Erdélyi szász falukép. A vidék népszerűsítője Károly herceg, aki Székelyföldön is házat vásárolt, magyar szépanyja is Erdély földjében nyugszik
– A legtöbb munka azért a románok meggyőzésében rejlik.
– Ismerek egy közvélemény-kutatást, amelyet egy nagy intézet, a Metro Media Transilvania végzett el. Láthatták a televízióban a szakértőjét, amikor azt mondta: fél közzétenni az adatokat arról, hogy hány román kívánja Erdély autonómiáját. Ha visszanézzük a Metro Media 1998-as kutatását – amely épp a kiáltványom közzététele után készült, s a román sajtó össztüzet zúdított rám –, akkor azt látjuk, hogy a válaszadók 36 százaléka velem értett egyet, miközben 95 százaléknyi románt és csak 5 százaléknyi magyart kérdeztek meg. Azok az emberek nem voltak sem szeparatisták, sem anarchisták, csak egyszerűen megértették, hogy az autonómia azt jelenti: a döntést közelebb viszed az állampolgárhoz, vagy azt, hogy megszabadulsz a központ mindenféle bürokratikus mechanizmusától, ami megakadályoz a fejlődésben. A húsz évvel ezelőtti arányok már szinte megduplázódtak. Ez a tény nem részegít meg, de jelzi, hogy az emberek azt szeretnék: hagyják őket békén Bukarestből és Brüsszelből is. Ha az én földemen leginkább a krumpli terem meg, akkor hagyják, hogy azt termesszek rajta.
– Nehezet kér. Mindkét központ szereti beleütni az orrát mindenbe.
– Mi az hogy! Ha most megkérdezné az ötödikes lányomtól, milyen színű szeme volt Tutanhamon fáraónak, kiselőadást tudna tartani belőle, mert az iskolában mindent megtanulnak az egyiptomi uralkodóról, a nagynénjéről, de még az óvszeréről is. Ám ha a lányomnál azt firtatná, hogy milyen architektúrája van Beszterce város szász templomának, nem tudna válaszolni. Mert az iskolákban semmit sem tesznek a regionális tudat erősítéséért, a körülöttünk lévő értékek megismertetéséért.
– Nézzük az erdélyi autonómiához vezető utakat. Megtalálta őket?
– Szeretnék például egy televíziót, amely három nyelven – magyarul, románul, németül – sugározza műsorait. Egy olyan regionális csatornát, ahol erdélyi, közép-európai híreket és eseményeket ismertetnek a nézőkkel, de amely a Kárpátokon túli térségekben, Moldvában, Olténiában is készít műsorokat, hiszen ott is élnek önállóságért küzdő emberek. Egy ilyen tévé elmagyarázhatná, hogy az autonómia azt jelenti: legyen meg a saját házad, de az utca szabályait neked is be kell tartanod. A központosítás pedig azt, hogy megvan a saját házad, de még azt is az utcáról kiabálják be neked a szomszédok, hogy miként élhetsz benne. Ma is léteznek regionális televíziók, de egész nap népzenét adnak. Ahelyett, hogy történelmi tudnivalókat magyaráznának el, amelyek egyesítenek bennünket, vagy megmutatnák, hogy egyik kultúra sem feljebb való a másiknál. Meg kell ismertetni az emberekkel Erdély történelmének a gyönyörűségét. Hogy itt ismerték el először a vallási sokszínűséget, hogy amikor egész Európa a zsidóságot üldözte, az erdélyi Bethlen Gábor fejedelem megvalósította a vallásszabadságot. Példamutatóan modern törvények születtek. Mégsem tanítják a román iskolákban. Akkor hát tanuljuk meg a tévéből. És kedves öregem, ezzel párhuzamosan mozgalmakra is szükség van!
– Mire gondol?
– Szükségesnek tartom az Erdélyiek Demokratikus Szövetségének a megalapítását. Hogy legyen ötmillió, félmillió, százezer vagy egy tucat ember, aki azt mondaná magyarul, románul, németül: ez itt Erdély, ezek itt a mi értékeink. Kell egy párt, amelyben mindegyik nemzeti közösség megtalálható.
– Milyen erőt tudna felmutatni egy ilyen alakulat?
– Körülbelül 15-16 vagy még több százalékot tudna elérni a romániai választásokon. Viszont menjünk tovább: az erdélyi magyarság hozzávetőleg egymillió választópolgárral rendelkezik. Közülük az utóbbi tíz évben átlagosan csak valamivel több mint négyszázezren voksoltak a Romániai Magyar Demokrata Szövetségre (RMDSZ). Hol van a többi hatszázezer magyar szavazó? Őket ki képviseli? Nos, 15-16 százaléknál bemehetsz a bukaresti parlamentbe, és azt mondhatod: fiúk, engem a választóim az autonómiáért küldtek ide. Kifejted, hogy az autonómia öngondoskodást jelent, nem szeparatizmust. Azt jelenti, hogy mi döntjük el helyben, mihez kezdünk az erőforrásainkkal, a lehetőségeinkkel. Aztán ha a fiúk úgy gondolják, hogy nem adnak nekünk autonómiát, akkor létezik radikálisabb megoldás is. Hatvan vagy akárhány képviselő másnap elindul Kolozsvárra, keres egy épületet, és ott megalapítja a parlamentet.
– Ilyen egyszerű?
– Hát ki tudnak rakni onnan? Nem hiszem. Iuliu Maniu (Maniu Gyula volt magyar országgyűlési képviselő, később román kormányfő – a szerk.) ezt már egyszer meg akarta csinálni. Ő, a Parasztpárt vezére 1928-ban Gyulafehérváron összegyűjtött több mint száz képviselőt, hogy kérjék a Romániától való elszakadást. Az is érdekes, mit írt 1922-ben Pantelimon Halippa besszarábiai közíró és politikus az 1918-as egyesülés utáni szülőföldjéről: „Besszarábia rosszabb helyzetbe jutott a nagy egyesülés után, mint Fekete-Afrika kolóniái…” Ezek ott Bukarestben vajon nem gondolnak arra, hogy mindazok, akik velük fuzionáltak, ellenük fordultak? Az 1859-es kis egyesülés (Moldva és Havasalföld fúziója) után három évvel a moldvaiak vajon miért az utcán követelték az elszakadást? Bukarestnek akkor is az volt a válasza, hogy rájuk küldte a pribékjeit, lőjék le a tüntetőket.
– Nos, valóban, miért fordult később mindenki Bukarest ellen? Tudja a választ a kérdéseire?
– Mert kirabolták őket! És ez történik most is. Erdély kirablása folyik, és nem feltétlenül a pénzünk elvételére gondolok. Rendkívüli kulturális értékű műemlékeink vannak: várak, templomok, kastélyok. Azok pedig a bukaresti művelődési minisztériumban alig várják, hogy minden összeomoljon. Ne is maradjon még nyoma sem egy másik kultúrának, az erdélyi civilizációnak. Csak gondoljunk a Székelyföldön gombamód szaporodó román ortodox templomokra, amelyek úgy jelennek meg, mintha ez lenne a legújabb identitásunk. Erre is rendkívül haragszom, hiszen erdélyi vagyok.
– Térjünk vissza a pártalapításhoz. Legutóbb azzal került bele a hírekbe, hogy megjelent egy kép a Facebookon. Ezen a Szabad Emberek Pártjából kilépett marosvásárhelyi városi tanácsos, Hermann Mark Christian, az RMDSZ-szel szakító Eckstein-Kovács Péter volt szenátor, valamint ön látható. Aztán szárnyra kelt a hír, hogy pártot alapítanának. Mi az igazság?
– Barátok vagyunk, leültünk kávézni, aztán nem sokkal később megindult a föld alattunk, tömeghisztéria tört ki, mindenki jajgatni kezdett, főleg az RMDSZ, hogy ez így nem lesz jó.
– Akkor tehát lesz új párt?
– Erről mindennap beszélünk. A nyomás minden irányból érzékelhetően nagy. Mindenki arra vár, hogy pártot alapítsunk. Viszont ez ilyenkor a legnehezebb. Az emberek megszokták, hogy valaki irányítsa őket, így elvárják, hogy valaki megcsinálja a pártot. És azt sem kívánom, hogy ha egyetlen magyar is a mi alakulatunkra szavaz, és ne adj’ isten az RMDSZ nem jut be a parlamentbe, akkor az egyébként is többségükben nacionalista román televíziók azon röhögjenek egymás után, hogy milyen fondorlatos ez a Gherman, hát kiütötte az RMDSZ-t a parlamentből!
– Mit lehet így tenni?
– A legjobb megoldás ama bizonyos háromnemzetiségű párt létrehozása lenne, amelyben részt venne az RMDSZ is. Akkor lenne olyan rendkívüli erőnk, amelyet az erdélyiek is megéreznének. Hiszen Erdélyben már csak az interetnikus szolidaritás hiányzik – minden egyébbel már rendelkezünk. Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor idején összetartóbbak voltunk, mint ma. Ráadásul mi, románok az erdélyi magyaroknak sokat köszönhetünk. Mindazzal, amit tettek, arra emlékeztettek bennünket, hogy mi is egy kicsit másabbak vagyunk. Ha nem lépünk, Erdély el fog veszni, mert az a bizonyos Közép-Európa egyre távolodik tőlünk. Ha azonban tudatosan szemléljük a dolgot, akkor létre kell hoznunk a pártot. Az első kongresszuson pedig ki kell mondani, hogy ezt az alakulatot a következő generációknak hoztuk létre, mert ha nem gondolkodunk történelmi távlatokban, akkor nem tettünk semmit. Erdély történelme tele van távlatokban gondolkodó személyiségekkel, akiket nem etnikai problémák vezéreltek. Ott van Oláh Miklós (Nicolaus Olahus) esztergomi érsek, Hunyadi János, Bethlen Gábor vagy Rákóczi György.
– Aztán melyik a fontosabb és a leginkább megvalósítható? Erdély autonómiája vagy a székely önrendelkezés?
– Én úgy tekintek Székelyföldre, mint Dél-Tirolra. Ezt pedig nemcsak kulturális vagy politikai értelemben látom így, hanem gazdasági megfontolások alapján is. Dél-Tirol harminc éve szegény vidék volt, ma viszont a negyedik legnagyobb almaexportőr Európában. Helyettesítsük be az almát a székely burgonyával, majd nézzük meg, mi történik a Székelyfölddel. Az, hogy ott magyarok élnek, nem azt jelenti, hogy ellenem vannak. Ellenkezőleg! Azt jelenti, hogy létezik még egy kultúra az enyém mellett, amelyet akár el is sajátíthatok. A székely rovásírásra bármelyik civilizált ország népe büszke lenne – nálunk nem történik semmi, nem tanítják, még a tankönyvekben sem említik meg. Az első tibeti–angol szótárt egy székely ember készítette el (Kőrösi Csoma Sándor, 1834-ben)! Hát ezek olyan értékek, amelyek messze azon felül egyesítenek bennünket, hogy kik akarnak minket az ország élén vagy a parlamentben képviselni! Aztán nézzük Erdélyt, a világ legismertebb régióját. Lugosi Bélától ez idáig mindenki csak drakulázik, miközben egy nagyon fontos reklámarc is velünk van, hiszen Székelyföldön él Károly herceg. Bukarestben mégsem beszélnek Erdélyről. Erdély ott nem létezik. Nos, emiatt is a következő a válaszom: regionális autonómia-rendszerre van szükségünk. Most 41 megyénk van, de ekkora adminisztrációra nincs szükségünk. Én inkább történelmi régiókban gondolkodom – Erdélyben, Moldvában, Havasalföldben –, amit tovább is lehet tagolni, de a lényeg, hogy ebben a szervezési keretben három különleges státusú területet látok még, s az egyik Székelyföld. Nem mondhatja meg senki Bukarestből, hogy Marosvásárhelyen járhat-e bárki is magyar iskolába, miközben egyeseknek fogalmuk nincs, hogy a város hol helyezkedik el a térképen. Ezek döntenek a magyar János vagy a román Ion feje fölött. Miről beszélünk? A központosított román rendszer korlátok nélküli idiotizmusáról. Arról.
– Közeledik december 1-je. Románia ekkor lesz százéves, amit az Erdéllyel való egyesülést megfogalmazó gyulafehérvári román népgyűlés nyilatkozatához kötnek. Ezen a napon is sörözik majd?
– Ó, már van szobafoglalásom Bécsben. Vannak autópályáink, amelyeken eljuthatnék Bukarestbe? Vannak kórházaink, ahol, ha eltöröm egy ujjamat, ellátnak becsületesen? Van a gyerekeinknek tankönyvük? És egyébként: milyen évforduló is ez? Annak a századik éve, hogy valaki hülyét csinált az összes egyesült tartományból! Ezt pedig hangosan ki kell mondani. Készült valamilyen mérleg? Hallottunk egy politikust is arról beszélni, hogy mit értek el az elmúlt száz év alatt? Miként viselkedtünk az erdélyi románokkal? Miként viselkedtünk a magyarokkal? A németekkel vagy a zsidókkal? Nem. Most mindenki azzal a felkiáltással vár 1918. december elsejének az évfordulójára, hogy ismét lagzi lesz! Amire mindenki vitt ajándékot, csak valaki ellopta azokat. Irtózatos pénzeket költöttek el a déli országrészekre. 1927-ben Nagy-Románia költségvetésének a 86 százalékát Erdélyből és a Bánságból fizették be. Az egész korabeli nemzeti liberális bagázs megtömte a zsebét és ennyi… Ma hasonlóan történik. Mit is ünneplünk most? Mitől kellene örömömben fel-le ugrálnom? Ünnepeljünk egy ostoba nővel, aki nem tud helyesen románul, de ő a miniszterelnök, és diplomáciai bakit bakira halmoz? Vagy pedig egy köztörvényes bűnözővel kellene örömködnünk, aki a képviselőház élén áll? Miről beszélünk? Az alsóházat egy bukott diák vezeti, a szenátust hasonlóképpen. Milyen ünnep ez?
NÉVJEGY
Sabin Gherman 1968. november 2-án, a Maros megyei Mezőzáhon (Zau de Câmpie) született (ma a mintegy 2700 lelkes falu 12 százaléka magyar)
A dél-romániai (olténiai) Craiova egyetemén román–francia szakon diplomázott
1992 és 1999 között a román közszolgálati televízió kolozsvári adásának a szerkesztője, műsorkészítője volt
1998 szeptemberében tette közzé a Monitorul de Cluj kolozsvári újságban az Elegem van Romániából című kiáltványát
2000-ben megalapította az Erdély–Bánság Ligát (Liga Transilvania–Banat), de pártként a román hatóságok nem jegyezték be
Dolgozott az Európai Szabad Szövetség (EFA) pártcsalád romániai jelentéstevőjeként, jelenleg szabadúszó újságíró, tévés műsorvezető
