Állok a fugadi helységnévtábla előtt, és nem hiszek a szememnek. Ennek az egykor magyarok által is lakott, sőt Árpád-kori településnek a jelek szerint ma Ciuguzel (ejtsd: Csuguzél) City a neve. Nem számít a tény, hogy a hétszázat sem éri el az itt élők száma, a táblán ott hivalkodik a „city” megjelölés. A korábban magyarul vagy magyaros hangzással számos néven (Csuguzel, Kis Csogody, Fügöd, Füged, Csugurel, Csugazel) említett falu átkeresztelésének a története simán beleillene egy Kusturica-filmbe (és mint később kiderül, hasonló sztorik bőven tarkítják a Nagyenyed közelében fekvő Fugad mindennapjait). Történt ugyanis, hogy a polgármester egyik rokona borgőzös állapotban tért haza valamelyik éjszaka a szomszéd faluból, és az éppen csere előtt álló helységnévtáblára a község neve mellé fekete filccel odafirkálta, hogy city. A nem sokkal ezután érkező útügyesek sem voltak restek, az új táblát ezzel a kiegészítéssel gyártották le.
E körülmények ismeretében aztán már egészen más megítélés alá esnek az egyéb fugadi történetek, amelyekkel alkalmi idegenvezetőm traktál – még mielőtt szemügyre vennénk a környék egyetlen nevezetességét, a Bánffy család egykori otthonát, a barokk stílusban épült kastélyt. Melléképületében igazi báró lakik; a 36 éves Bánffy Farkas egyre gyakrabban fordul meg a kétezres évek vége felé visszakapott ősi birtokon. Ám amíg vele megismerkedünk, a szomszédos faluban, Magyarlapádon élő komája, Kiss Csongor vezet körbe az udvaron.
Olyan csend vesz körül, hogy minden szó szinte szentségtörésnek hat. Emberünk, aki a báró távollétében gondnokként is tevékenykedik, felidézi azt a pillanatot, amikor a falu pópája és a polgármester egyszerre rángatta a fiatal nemes autóját a kastély kapujánál. A Bánffy-kúriát és a hozzá tartozó erdőket ugyanis 2007-ig közösen prédálták a helyi elöljárók, főleg az erdész közreműködésével, az ifjú tulajdonos felbukkanásának és az általa bevezetett vasszigornak pedig nyilván nem örültek. Az erdész azóta felfüggesztett börtönbüntetést kapott, s végül lecsillapodtak a kedélyek. Más kérdés, hogy a román állam képviselői továbbra is packáznak a visszaszolgáltatott birtokok tulajdonosaival.
Közben bemegyünk a kastélyba. Nyikorogva nyílik a főbejárat ajtaja, majd ódon, de egyáltalán nem zavaró szag csapja meg az orrunkat. Az épület nem teljesen zárt, helyenként a hiányzó ablakszemek helyére szegezett deszkák közötti réseken friss levegő szellőzteti a szobákat. Madarak is ki-be röpködnek, néhol kupacnyi ürüléket hagyva maguk után. A belső falak az egykori iskola hangulatát idézik. A második világháború utáni államosítástól 2002-ig zajlott itt oktatás, néhány pad még megmaradt az épületben.
Számos helyen leomlott már a vakolat, a kastély barokk díszítőelemei erősen leromlott állapotban várják a szakértő kezek gondoskodását, de a báró igen körültekintő: egyelőre az épület állagának a megőrzését tűzte ki célul. Alig mutatkozunk be egymásnak, máris a tennivalóit sorolja. Szeretné megerősíteni a Fehér megyei, szórványban élő magyar gyermekek oktatását, hogy az hosszú távon is fenntartható legyen. A tanítási intézményeket saját lábra kell állítani, miközben minden iskola szociális hálóként is működik – főleg a szegény családok csemetéi koptatják a padokat. Röviden: „húzni kell a nemzet szekerét”. Miután pedig Bánffy Farkas jó menedzsernek tartja magát, általában meg is tudja szervezni, hogy a dolgok működjenek. Közben régészkedik, turisztikával foglalkozik, ingatlanokat kezel, de lefoglalják még kárpótlási ügyek, valamint a néptánc és az erdészet is. Amióta Budapestről villámgyorsan Fugadra költözött, nyughatatlan tettvágy hajtja, s a millióhoz közelít az azóta megtett kilométereinek a száma.
Ránézésre nem arisztokrata, semmi úri huncutság, miközben konok makacsság ül a karakán fiatalember tekintetében. Ki is kéri magának: szerinte a mai társadalomban olyan sztereotípia él a nemesekről, amelyet a kommunizmus alatt rajzoltak meg róluk. „Ezért ennek én semmiképpen sem szeretnék megfelelni. Nekünk is két fülünk, két kezünk és két lábunk van, továbbá ugyanolyan hibáink és erényeink, mint más embereknek” – közli határozottan. Hasonló a véleménye a kastély sorsáról. Számára ez „tizedrangú kérdés”. „Az erdő a legszebb dolog a világon” – mondja, majd azzal érvel, hogy míg a föld és az erdő termel, a kúria csak elvesz. Ráadásul abból már kettő is van – a Fugadtól száz kilométerre lévő Maros megyei Vajdaszentiványon a Zichy-kastély ugyancsak az ő gondnoksága alá került vissza.
A viszonyítási alap a magyar állami támogatással épült magyarlapádi szórványkollégium. „Ott naponta hatvan-hetven magyar diák eszik és tanul. Annak van értelme. Annak, hogy az ember felújít egy kastélyt, főleg a műemlékvédelem örül. Na meg azok, akik szép dolgokat mondanak a magyar örökségünkről meg a múltunkról. De ez sosem fog felérni hatvan gyermekkel” – hangzik a bárói szentencia, de azt egy szóval sem említi, hogy az imént említett oktatási és kulturális szórványközpontnak ő volt a megálmodója. Gondolatmenetét azzal folytatja: helyre kell hozni a birtokot, de úgy, hogy abból a magyar közösség profitáljon. A megoldást, a határidőt firtató kérdésünkre a türelem filozófiájával válaszol: „Amikor az ember nem görcsösen kapaszkodik egy célba, amikor képes felfogni azt, hogy nem mindig az van, amit ő akar, akkor nem kap idegösszeomlást. Ám ha túlzottan beleéljük magunkat a vágyainkba, akkor megtörünk, megroppanunk – és pontosan ez a hatalom célja!”
A vagyonát visszaigénylő Bánffy család és a román állam között óriási az érdekellentét. Bukarest még harmincötezer hektár erdővel tartozik a Kelemen-havasokban. Ez az a lépték, amikor a hatóságok esetükben is az eddig jól bevált módszerekhez folyamodtak. A báró szerint ha éppen nem háborús bűnösnek nevezik a felmenőiket, akkor azt közlik velük, hogy nem leszármazottai a saját nagyapjuknak.
Mindig van valami, amit Bukarestben kitalálnak. A távoli, délkelet-romániai Brăila vagy Gyulafehérvár bíróságán a vádiratokban „egészen véletlenül” ugyanazok a szövegek szerepelnek. Közben próbálják megfélemlíteni is a visszaigénylőket. Most, június elején Bánffy Farkast és édesapját, Miklóst a román korrupcióellenes ügyészség (DNA) beidézte. Képtelen vádakkal illették őket. Azt állították, hogy illegális volt az összes eddigi visszaigénylésük, és ha ez így történt, akkor abban korrupció van. A fiatal nemes szerint jól látható a törekvés: mindig az ilyen jellegű kívánsággal fellépők a célpontok. Új követelést ugyanis már nem lehet a román államnak benyújtani. Tehát ahány igénylőt ki tud iktatni Bukarest, annál több ingatlana marad. „Az egykori magyar arisztokrácia felére ráfogták, hogy háborús bűnös. Most is ezt a régi lemezt vették elő. Hiszen akkor a vagyonelkobzás jogával is élhetnek, akár képesek bizonyítani a vádakat, akár nem” – teszi hozzá a fugadi báró. Majd sejtelmesen megjegyzi: azért már nekik is megvan a kellő intelligenciájuk ahhoz, hogy kezelni tudják a helyzetet.
A helyzetet, amelyet úgy kreáltak Bukarestben, hogy elővettek egy már kétszer lezárt pert, amelyben Farkas nagyapját, Bánffy Dániel egykori magyar földművelésügyi minisztert azért hurcolták meg, mert a második világháború idején állítólag valahol elmondott egy beszédet, majd ennek alapján másnap, máshol a magyarok megöltek két románt. Ugyan ez soha nem nyert bizonyosságot, sem 1946-ban, sem 1952-ben, most mégis ezzel akadályozzák a család számára történő igazságtételt. „Ez a különbség a román állam és köztünk. Bukarestnek semmiről sem kell pecsétes, aláírt papírt prezentálnia. Tőlem meg bármiről hat pecsétet és nyolc aláírást kérnek. Mondjuk senki sem számított arra, amikor ebbe belekezdtünk, hogy majd mosolyogva, tálcán hozzák a birtokleveleinket” – hangzik a reálpolitikai szarkazmus.
Innentől ismét újabb kockák pörögnek ama bizonyos Kusturica-filmben. A DNA-nál a fugadi polgármester jelentette fel a Bánffyakat – az más kérdés, hogy ki áll mögötte. Ám egészen megdöbbentő az a magatartás, ahogy a helyi önkormányzat kezeli a família ügyeit. Nem hajlandók például igazolást kiállítani arról, hogy a bárónak nincs adótartozása. Bánffy Farkas emiatt is perelt, sőt, a bíróság neki adott igazat. Ezután eltelt másfél év, majd a polgármester közölte, hogy ő mégsem állítja ki a dokumentumot.
Búcsúzóul rákérdezek: mégis, hányadán állnak a megfélemlítéssel? „Ha nincs mitől félnie az embernek, akkor nehéz tartani bármitől is” – hangzik a válasz.
Az erdélyi Ciuguzel Cityben így állnak a magyar arisztokrácia dolgai 2018 júniusában, több mint egy évtizeddel azután, hogy Románia az Európai Unió tagja lett, s a csatlakozáshoz szükséges felkészültségét annak idején az ingatlan-visszaszolgáltatás jogi környezetének megteremtésével is igazolta.
NÉVJEGY
Leányváron született, 36 éves, nőtlen
2007-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetem Közlekedésmérnöki Karán
Államvizsgája után pár nappal költözött Erdélybe, hogy átvegye Fugadon az ősi birtokot
2010-ben elvégezte Sopronban az erdészeti technikumot
2016-ban a közreműködésével jött létre a magyarlapádi szórványkollégium és kulturális központ, amelyet az Ethnika Alapítvány működtet
BIRTOKPEREK
Nem hivatalos adatok szerint a román állam csak az erdélyi magyar nemesektől mintegy másfél ezer kastélyt és udvarházat, továbbá ötvenezer hektár szántót és több százezer hektár erdőt kobzott el, s még mindig jelentős a megoldatlan restitúciós kérések száma. Bár az örökösök közül sokan visszakapták felmenőik kastélyát, udvarházát, rengeteg per van folyamatban a román igazságszolgáltatás fórumain vagy a strasbourgi bíróságon a földek és erdők tekintetében – írta pár éve az erdélyi Krónika, s a helyzet azóta csak romlik.
Az 1990-es években, majd Románia 2007-es EU-s csatlakozásáig hozott több jogszabály értelmében az erdélyi magyar arisztokráciának mintegy háromszázezer hektár területet kellett volna visszaadni, de csak a 10 százalékát sikerült birtokba venni, és ezek egy részét sem lehet használni, mert különböző módon gáncsolják a gazdálkodást.
