A franciák mindig is jobban szerették a forradalmakat, mint a reformokat – írta Alexis de Tocqueville, a nagy 19. századi politikai gondolkodó. A bonmot most újabb próbatétel előtt áll, mert Emmanuel Macron francia köztársasági elnök bel- és külföldön egyaránt nagy ívű átalakításokba vágna bele. Kint a németekkel összefogva az EU-t és az eurózónát szeretné átalakítani, míg otthon a gyengélkedő gazdaságba lehelne életet. Külföldön a német hegemóniával kellene valamit kezdenie, míg belföldön a minden átalakítási kísérletnek betonkeményen ellenálló szakszervezetekkel.
MÉRKŐZÉSEK IDEGENBEN
Általános meglepetést okozott Angela Merkel a múlt héten. (Már az is nagy szó, hogy a német kancellár tud még meglepetést okozni – a szerk.) Ő ugyanis nyitottnak mutatkozott Macron eurózónával kapcsolatos javaslataira. Berlinben ez idáig merev elutasítás volt a válasz, amikor a franciák közös európai pénzügyminisztert és eurózóna-költségvetést javasoltak. Merkel aztán váratlanul a múlt héten bedobta, hogy „lehet gondolkodni egy közös pénzügyminiszteren, ha a keretfeltételek adottak”. Azt is hozzátette: „Fontos, hogy a közös adósság és a kockázatok ne kerüljenek rossz helyre.” Hogy ez utóbbi alatt pontosan mit is értett, azt talán csak ő tudja, mindenesetre ez volt az első olyan nyilvános megszólalása, amikor egyáltalán a lehetőségét elfogadta a franciák javaslatának. Ez arról szól, hogy az eurózóna együttes büdzséből fedezze például a munkanélküli-segélyt és az infrastrukturális kiadásokat.
Franciaországban 10 százalék körüli a munkanélküliségi ráta, Németországban 4 ez az érték. A francia államadósság a GDP 96 százaléka volt tavaly, a német a bruttó hazai -termék 70 százaléka. Előbbi állam gazdasága évek óta egy százalék körüli mértékben nő, utóbbié 1,5-2 százalékkal -(lásd grafikonunkat). Franciaország vesztes, Németország győztes.
Berlint gyakran éri az a vád, hogy az általa erőltetett szigorú költségvetési politika nem univerzálisan alkalmazható recept. Német kutatóintézetek is javasolják, hogy úgy lehetne életet lehelni a döglődő francia, olasz vagy spanyol gazdaságba, az eurózóna déli részébe, ha Berlin nagy állami beruházásokkal élénkítené a keresletet. Ősszel választások lesznek Németországban, így arról beszélni, hogy a német adófizetők pénzéből segítsék meg a déli államokat, politikai szempontból is meglehetősen kockázatos.
Persze önmagában attól, hogy Merkel elfogadta a közös pénzügyminiszter ötletét, még nem következik semmi. Ugyanis jó eséllyel teljesen mást ért ez alatt, mint Macron. A franciák azt szeretnék, ha ez a tárcavezető egy közös költségvetéssel gazdálkodhatna – gyakorlatilag megcsapolnák a németek megtakarításait. Utóbbiak viszont egy közös pénzügyminisztertől a fiskális fegyelem szigorú betartatását várnák el.
A Politico című lap európai kiadásának a háttérben nyilatkozó francia kormányzati források mindenesetre már annak is örültek, hogy Merkel nem utasította el mereven a felvetést. Szerintük rövid távú és a választók számára jobban érthető célokat érdemes kitűzni. Ilyen lehet például az, hogy szigorítanák az uniós országokban átmenetileg munkát vállalókra vonatkozó szabályozást. Így szép lassan rávezethetnék a németeket a nagyobb horderejű átalakításokra is. Július közepén német–francia kormányülés lesz, ott ez a téma napirendre is kerülhet. Berlin részéről pozitívumként értékelik, hogy a francia gazdasági miniszter Bruno Le Maire lett, aki Németország-szakértő, költségvetési szempontból pedig konzervatívnak számít.
A HAZAI PÁLYA SEM LEJT
Az idegenbeli meccsek után Macronnak otthon is vérre menő örökrangadókat kell vívnia. A francia szakszervezetek híresek arról, hogy kőkeményen szállnak szembe vélt vagy valós érdeksérelmeikkel. Pillanatok alatt össze tudnak rántani egy hetekig tartó általános sztrájkot, százezres tömegtüntetésekkel körítve. Most is hasonló a helyzet. Az elnök alig kezdte el velük az egyeztetéseket tervezett munkaerőpiaci reform-jairól, máris közölték, hogy szárazon tartják a puskaport, és kemény meccsekre készülnek a nyár folyamán is, de főleg ősszel.
Macron első körben azt szeretné elérni, hogy lazábbak legyenek a foglalkoztatási feltételek, a kis- és középvállalatok is könnyebben tudjanak munkaerőt felvenni és elbocsátani. A legnagyobb érdekképviseleti tömörülést, a CGT-t Jean-Luc Mélenchon, az ellenzékben lévő szélsőbal egyik legerősebb politikusa is támogatja. A CGT egyik tisztségviselője bejelentette: „Készülünk a szeptemberre, nagy mozgósítás lesz a nyáron.” Vagyis apait-anyait beleadnak a Macronnal szembeni erődemonstrációba.
Az elnök tervei szerint a munkaerőpiaci megállapodásokat a szakszervezetek és a munkaadói képviseletek szintjéről vállalati-munkavállalói szintre vinnék le. Vagyis a szakszervezetek számára a lét a tét, nem engedhetik befolyásuk csökkenését. Ugyanakkor vannak olyan munkavállalói érdekképviseletek is, amelyek kivárnak. Ezt kihasználhatja az elnök és megpróbálhatja megosztani a szakszervezeteket, ezen keresztül csökkenteni a szeptemberre tervezett kormányellenes erődemonstrációk erejét.
