TÜNTETÉSEK
„Miért az önöké az egyetlen ország, amely kézigránátokat használ a saját népe ellen?ˮ Ezt a kérdést szögezte Emmanuel Macron francia elnöknek egy belga diák a leuveni egyetemen tartott konferencián. Bár Európa számos országának a rendőrsége rendelkezik tömegoszlató gránátokkal, egyedül a francia az, ahol robbanóanyaggal is működtethető kézifegyverük, így GLI‒F4-es típusú gránátjuk is van a rendfenntartóknak. A 89 ezer fős készültség, a tizenkét páncélos jármű, amellyel a rendőrség december 8-át várta, azt a szombatot, melyre már jóval azután került sor, hogy a kormányfő kihirdette az üzemanyagok adója januárra tervezett emelésének az eltörlését, sokakban felidézheti 1958 tavaszát, amikor egy katonai puccs omlasztotta össze a negyedik köztársaságot.
Nem a „felfordulás”, nem a felfegyverkezett haderő mértéke az, ami a két dátumot összeköti, hanem az intézményrendszerbe vetett bizalom megingása. Így például 1958-ban – bár a teljes összeomlást akkor Algéria feladása, az ott élő franciák és a hatalmas afrikai gyarmat, vagy ahogy a franciák nevezték, tengerentúli megye megtartása mellett kardoskodó helyi, francia katonai erők ellenállása robbantotta ki – a válság arról szólt, hogy a francia államot többé nem lehet a régi módon, az 1946 óta bevált eszközökkel kormányozni.
DE GAULLE EL ÉS VISSZA
A második világháború után a napnál is világosabb volt, hogy nem folytatható tovább a békebeli korszak, a harmadik köztársaság rendszere. A negyedik lényege éppen az volt, hogy híven tükrözze a kialakult új hatalmi viszonyokat. A kereszténydemokrata alapokon szerveződő, a Nemzetgyűlésben a legerősebb pártként szereplő MRP, az akkor még második legerősebb párt, a kommunistáké és a mérleg nyelvét betöltő szocialisták hármasa, melyre az új rend felépült, éppúgy képtelen volt megteremteni az intézményi stabilitást, mint a háborút megelőző elődjeik. Nem véletlen, hogy Franciaország „erős embere”, Charles de Gaulle háttérbe vonult.
Algéria 1958-as feladása viszont olyan szinten osztotta meg a közvéleményt, mi több, a fegyveres erőket, hogy a volt gyarmaton az 1954-ben kitört arab–berber szabadságküzdelem során elszenvedett francia katonai-politikai vereség elismerése, az algériai francia ajkú lakosság várható, tömeges exodusa feloldhatatlan ellentétet szült.
René Coty, az akkori köztársasági elnök szinte döntésképtelen volt, a három politikai erő hosszas egyeztetése nélkül ugyanis nem voltak jogosítványai a határozott, gyors döntéshozatalra. A kormány már nem léphetett, április 15-én a többség leszavazta a politikáját. Bejelentette a lemondását Félix Gaillard miniszterelnök. A kormányfőcsere, amely nem jelentett politikai irányváltást, mintegy szavatolta a további bizonytalanságot. Május 13-án, mivel az új kabinet várható beiktatása egyenlő volt az algériai területek feladásával, Algírban, a fővárosban több százezren gyűltek össze, hogy tiltakozzanak az anyaország erélytelen politikája ellen. Mint később, 1968-ban is, a diákság kezdeményezett: hazafias szellemű egyetemista és középiskolás csoportok szállták meg a helyi kormányzóságot. Megalakult a közmegmentési bizottság. Amikor az államfő átadta Pierre Pflimlinnek, a mérsékelt jobboldal politikusának a kormányalakítás jogát, Algériában a hadsereg a nyílt ellenállást választotta. Követelni kezdték Charles de Gaulle tábornok, Franciaország erős embere visszatérését a hatalomba. Ő bizonyos feltételekkel hajlott is az új szerepvállalásra.
Francia mentősök a párizsi tüntetők között. A középosztály sem ért egyet Macron intézkedéseivel
BEBETONOZOTT HATALOM
Május 24-én az algériai francia haderő akcióba lépett: elfoglalták Korzika szigetét, majd felkészült az afrikai hadtest arra, hogy végrehajtsa a Feltámadás nevű hadműveletet, Párizs megszállását. De Gaulle-nak minden taktikai és politikai érzékére szükség volt, hogy megmentse a polgárháborútól Franciaországot. Ügyes időnyerési taktikával a tábornokoknak ez végül sikerült, így a rendkívüli állapot feloldása mellett 1958. június 1-jén beiktatták az államfői posztba. Az őszi voksoláson a franciák megszavazták az új alkotmányt, létrejöttek az ötödik köztársaság alapjai. De Gaulle-nak – miután elismerte az algériai nép önrendelkezési jogát – még 1960-ban is meg kellett küzdenie egy újabb felkeléssel, ám az időközben megszilárdult államhatalom egy szükségállapot gyors bevezetésével hamar le tudta verni a lázadást.
Ezekben az esztendőkben, a történtek tanúságát levonva, vérben és vasban született meg tehát a mai francia állam alkotmányos kereteit jelentő ötödik köztársaság. A háború utáni rövid, parlamentáris kísérlet után ez a félelnöki rendszer elmozdíthatatlan, erős figuraként betonozta be a hatalmába a köztársasági elnököt – a politikai stabilitás érdekében.
Az elmúlt időszakban nem csak a sárga mellényesek lázadása fémjelezte a köztársaság válságát. Macron hatalomra kerülését megelőzte a teljes kiábrándultság, a kiüresedett, a hatalomba belefásult és korrupciós ügyekbe keveredő, hagyományos bal- és jobboldali pártok krízise. A baloldal európai méretű hitelvesztésére, befolyásának zuhanására a konzervatívok nem tudtak adekvát választ adni.
1958 SZELLEME
Macron neoliberális reformjai, melyek hol Soros Györgynek a hideglelős nyitott társadalom felé tolódó, hol az IMF-nek a lakosságot öncélúan sanyargató politikáját idézik fel, enyhén szólva sem találtak megértő fogadtatásra a lakosság köreiben.
A sárga mellényes lázadás egyik legfontosabb üzenete, hogy a nemzet jelentős része nem ért egyet azokkal a válaszokkal, melyeket a kormányzat és az elnöki hatalom próbál adni a kor kihívásaira. Nem olyan kormányfőt akarnak, aki hacacárézva születésnapot ünnepel, miközben a választói barikádokat emelnek, és nem olyan elnököt, aki a bevándorlás problémáját bizonytalan hátterű fiatalemberek ölelgetésével próbálja megoldani. Megmozdulásaik mögött az 1958-as válság szelleme kísért, egyelőre határozott arcok, erős politikai szereplők nélkül.
Borítófotó: Tiltakozó graffiti a párizsi Diadalíven. Franciaországnak erős politikai vezetőre lenne szüksége
