BALOLDALI ERÓZIÓ
A Bill Clinton által elindított közép-osztályosodás túl jól sikerült. Az egykori munkáspártok az 1990-es években sikeresen szólították meg a középosztályt, ami hosszú időn át garantálta számukra a hatalmat. A globalizáció azonban elsorvasztotta a termelői szektort, amely elvándorolt Közép-Európába és Kínába, így a munkanélkülivé vált kékgallérosok elfordultak korábbi pártjuktól. A 2008-as világválságot követő neoliberális gazdaságpolitika sem a bérből és fizetésből élőknek kedvezett, ráadásul a szolgáltató szektor új proletariátusa már nem a szakszervezetekbe szerveződő szakmunkásokból, hanem az individualista Y generáció tagjaiból kerül ki, akiket már kevéssé érdekel a politika.
KANCELLÁRI FIZETÉS
A baloldal lassú erózióját Európa közepén a nagykoalíciók is felgyorsították, amelyekben általában junior partnerként ennek a szektornak az alakulatai fizetik a közös kormányzás politikai árát. A baloldali pártok korábban harminc százalékot is meghaladó támogatottsága az öreg kontinens legtöbb országában mára inkább a húszas szám körül tanyázik.
A mérsékelt baloldal hanyatlását látva több országban erősödik a szélsőbal. A válságtól jobban sújtott dél-európai államokban a populista baloldal izmosodik, az angolszász világban a neoliberális irányzat bukása után pedig a munkáspártok átvétele a cél. Ami a neomarxista Jeremy Corbynnál és Bernie Sandersnél hiteles és valamelyest eredményes, máshol nem működik automatikusan. Ahhoz ugyanis olyan politikusok is kellenének, akik évtizedekig hűek maradtak a véleményükhöz, s volt bátorságuk a fősodorral vagy saját pártjukkal is szembemenni.
A mai európai baloldali politikusok azonban nem ilyenek. Legtöbbjük, mint az osztrák Christian Kern, a balos kormányzás idején csinált karriert, majd „sikeres” menedzserként vagy szakszer-ve-ze-ti/ifjúsági káderként váltott a politikába. Kern példája mutatja az ilyen poli-ti-ku-sok és szavazóik közötti különbséget: az ő bukása után pártjától továbbra is kancellári fizetést kapott, és nem értette, hogy miért kritizálják ezért.
NEM KÁR ÉRTÜK
A migráció hátrányát elsőként érző al-só középosztálybeliek már régen át-zsi-li-peltek a bevándorlásellenes pártokhoz. A maradék baloldaliak és középosztálybe-liek Nyugat-Európában még hisznek a médiának és kellően félnek a „nacionalizmustól”, ám ők többségükben már a zöldekre vagy a Macron-féle „centristákra” szavaznak.
A volt szocialista államokban az inga a rendszerváltás után előbb jobbra, majd a csalódás után ismét balra lengett ki. Lengyelország és Magyarország mai példája már azt mutatja, hogy az ismét jobbra lendülő inga akár tartósan is az utóbbi térfélen maradhat, ami felőrli a hagyományos baloldalt.
Ezért a baloldalért persze nem is kár! – mondják sokan, hiszen az egykori tömegpártokból mára leginkább káderpártok lettek, politikusok szavazók nélkül, akik a saját előnyüket keresik, és már régen nem képviselik széles néprétegek érdekét. Ideje, hogy az elvtársak újraolvassák Marx klasszikusát!
Borítófotó: Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt első embere egy kampányrendezvényen. Megerősödött a szélsőbal
