Ha történetesen Rozsnyóról megyünk autóval Kassa felé, magunk mögött hagyva Krasznahorkaváralját és a meredek Szoroskát, hamarosan megérkezünk egy Szádelő (Zádiel) nevű, zömében magyarok lakta településhez, amely egy különleges völgy kapujában fekszik.
Amennyiben meg szeretnénk tekinteni ezt a szurdokvölgyet, akkor járművünket a faluban kell hagynunk, és gyalogosan, esetleg kerékpárral mehetünk tovább. A karszt a mészkőből álló hegységek jellegzetes képződménye, sok barlanggal és erősen tagolt felszínnel. Ha mondjuk Rozsnyónál a térképbe szúrnánk a körző hegyét és egy huszonöt kilométer sugarú kört rajzolnánk, akkor tucatnyi látogatható, esetleg már feltárt, de még nem megtekinthető barlangot találnánk. Csak találomra említsünk néhányat, melyek a Szlovák- és az Aggteleki-karszt részei: Gombaszögi-(cseppkő)barlang, Domica, Jászói-(cseppkő)barlang. A víz sok millió éves tájalakító munkája során azonban olyan föld alatti üregek is keletkeznek, amelyek felső boltozata beomlik, s ennek következtében szurdokvölgyek jönnek létre.
A Szádelői-völgy is a víz szorgalmas ténykedésének köszönheti létét: a Szár-patak mállasztotta, mosta a mészkövet, amely egy idő után megadta magát. Ma már egy keskeny úton viszonylag kényelmesen végigballaghatunk a hasadékban, és megcsodálhatjuk nemcsak a különleges sziklaalakzatokat, köztük az egyik legismertebb képződményt, a 105 méter magas Cukorsüveget (amelyre néhány vakmerő időnként fel is mászik), hanem a völgy sajátos növény- és állatvilágát is. Nem árt túracipőt és melegebb ruhát is felvenni, mert ez azért nem városi korzózás, emellett a völgyben gyakran 3-5 fokkal is hűvösebb a levegő. Aki fentről szeretne lepillantani a szurdokba, esetleg a panorámában gyönyörködne, megteheti, mert turistajelzések mentén haladva feljuthat a keleti irányban elterülő Szádelői-fennsíkra, amely úgyszintén sok érdekes látnivalót kínál.
Vannak gyepes, érdekes növényekkel tarkított lankás részek, de borókabokrokkal telehintett sávok is, és ha szeretjük a kihívásokat, akkor bizonyára kaphatók vagyunk egy négy-öt kilométeres gyaloglásra a tornai várhoz (illetve ahhoz, ami megmaradt belőle), amely a fennsík túlsó végét őrzi. Ez a túra azonban nem jelent felhőtlen szórakozást, ugyanis az ember kénytelen elviselni azokat a kisebb-nagyobb mészkő buckákat, amelyeket az itteniek ördögszántásnak neveznek. Ezek olyan sűrűn helyezkednek el, hogy még a talpunk számára sincs elegendő hely. Viszont ha mindezen túl vagyunk, eljutunk a célba vett várhoz, amelynek az alapjait a XIV. század végén rakták le. A következő évszázadokban sokszor cserélt gazdát. Rövid ideig csehországi huszita martalócok is birtokolták, őket 1451-ben Hunyadi János kergette el. 1566-ban a János király hívéül szegődött Bebek Györgytől a császáriak elvették, majd 1567-től évtizedeken át a császárhű Magócsyak kezén volt. 1619-ben Bethlen Gábor hadai szállták meg, de 1624-ben a bécsi béke révén II. Ferdinándé lett. Aztán 1678 és 1683 között előbb Teleki Mihály erdélyi kancellár serege érkezett a várhoz, mire az őrség magyar katonái lemészárolták a német zsoldosokat és átadták az erdélyieknek a várat, de egy év múlva a császáriak visszafoglalták, végül 1683-ban Ibrahim pasa Thököly Imre közreműködésével bevette az erődítményt. Nem sokkal később azonban Schultz császári generális harc nélkül vehette birtokba a kiürített várat, és hogy többé senki se vessen rá szemet, egyszerűen felrobbantotta a falait. Azóta romos és egyre pusztul. Ha a kocsinkat Szádelőn hagytuk, akkor négy kilométert kell visszafelé gyalogolnunk a főút mentén.
