– Az ön testvére, Mansfeld Péter az 1956-os forradalom egyik legismertebb hősévé és vértanújává vált. Hogy emlékszik vissza a forradalomra és az azt követő megtorlásra?
– Képzelje csak maga elé, hogy valaki azért, hogy nagykorú társát, Blaski Józsefet mentse, magára vállal mindent, és ezért kap halálos ítéletet. A Fő utcából a gyűjtőfogházba, a halálos zárkába vitték, hogy 48 órán belül végrehajtsák az ítéletet és odacibálják az akasztófa alá. A nyakába akasztották a kötelet. És egyszer csak tudatosult benne, hogy most már minden remény megszűnt, nincs további harc. De ha életfogytiglani büntetést kapott volna, meggyőződésem, hogy azt nem élte volna túl. A szüleink minket haza- és családszeretetre neveltek. S Péter erre esküdött fel 1956-ban Szabó János Széna téri parancsnoknak. Ennek az eskünek maximálisan eleget tett. A tárgyaláson annyit mondott, amikor kimondták rá a halálos ítéletet, hogy minden becsületes ember úgy gondolkodott volna, ahogy ő. Nagyon sokáig csend volt Péter történetéről, aztán ellenforradalmárnak nevezték, ahogy a többi forradalmárt is. Csak ezután ismerte meg tettét az ország. Amikor kiderült, hogy Péter magára vállalt mindent azért, hogy a társait mentse, és a halálbüntetést is vállalta, akkor társai és sokak számára példaképpé vált. Egy kis hős lett Mansfeld Péterből, de az is volt.
– Ön azóta minden részletét meg tudta ismerni az akkori történéseknek?
– 1956-ban ötödik osztályos voltam, így igazán csak később kezdtem kutatni és megérteni, hogy mi történt akkor. Nagyon hosszú ideig övezte hallgatás a Péterrel történteket, csak a családban beszélgettünk róla. De a teljes igazságot sosem tudtuk meg. Péter annak idején azért lépett fel a szovjetek ellen, mert a mostohanagyapját – akit én nem ismertem – az oroszok elvitték malenykij robotra. És nem jött vissza a Puskás nagypapa. Nagyon sok iratot megsemmisítettek, bedaráltak, titkoltak, így azt, hogy mi történt valójában, sosem tudhatjuk meg. Azóta úgy látom, hogy ez nem egy spontán forradalom volt, hanem előre eltervezték. Az 56-os hőseinket pedig tőrbe csalták. Kiszemelt áldozatként díszkivégzést rendeztek a számára, a gyűjtőfogházban kirendelt fiatal rendőrök előtt. Volt olyan kisrendőr, aki az akasztás előtt összeesett, elájult, kiesett a sorból. Tulajdonképpen a Tanácsköztársaság 40. évfordulóját így ünnepelték meg, Mansfeld Péter halálával. Máskor is volt ilyen, hogy egy évfordulón kivégeztek valakit, de hát a negyven az kerek szám volt, ezért kitalálták a bolsevikok, hogy így tudnak ünnepelni. Utána mehetnek a kasszához a pénzért. Ő tulajdonképpen egy kiszemelt áldozata volt az 1956-os forradalomnak. Egy társadalmi rendszernek, amely bukásra volt ítélve. Mert csak ez magyarázza, hogy ilyen mérhetetlen haraggal, dühvel egy 18 éves gyereket koholt vádak alapján kivégezzenek, elvegyenek a családjától. Ez ennek az egész eszmének a gyengeségét jellemezte. Ezt feldolgozni nem lehet. A testvéremről pedig azóta is mindennap megemlékezem, és nagy szeretettel gondolok rá.
– A vádbeszédet író ügyészt, Mátsik Györgyöt 2012-ben a média is bemutatta. Milyen érzés volt akkor szembesülni vele?
– Nem akkor hallottam róla először. Volt egy anonim levélíró, akitől három névtelen levelet kaptam. Ő informált arról, hogy mi van a Mátsik családdal. Mivel nem írta oda a nevét, nem igazán foglalkoztam vele, de így mindig tudtam, mi van azzal az ügyésszel, aki nagyon lelkesen halálbüntetést kért a bátyámra. Így értesültem arról is, amikor megtalálták és interjút készítettek vele. Emlékezetes, hogy akkor Mátsik György úgy nyilatkozott: parancsra, felsőbb utasításra cselekedett. Ezután feljelentést tettem a bíróságon.
– De ezt a nyomozást megszüntették bűncselekmény hiányában, még abban az évben. Mátsik György egy éve meghalt. Úgy, hogy az utolsó öt évét is nyugalomban tölthette. Mit gondol erről?
– Nagyon sokan meghaltak már azok közül, akik 1956 után részt vettek a megtorlásban. Mátsik Györgyöt mindig is olyan embernek tartottam, aki szerintem szívesen hajtotta végre a feladatát. Mert aki ilyen aljas vádbeszédet tudott elmondani a bátyám tárgyalásán, mint amit ő mondott, ráadásul koholt vádak alapján, az számomra nem ember. De azzal, hogy az utolsó éveiben békén hagyták, egyetértek, mert az nekem nem jelentett volna vigaszt, ha esetleg kapott volna pár év börtönt vagy egy felfüggesztettet. Ezt már így hozta a történelem, így van jól, elfogadtam.
– De akkor annak idején miért tettek feljelentést?
– Részben azért, mert hátha tud még olyan dolgot mondani, amit addig nem tudtunk. A másik oka az volt, hogy tisztázni szerettem volna a történelmi eseményeket. De nem büntető szándékkal tettem a feljelentést.
– 1956. október 23. évfordulóján hogy emlékezik meg a testvéréről?
– Én minden reggel a testvéremmel ébredek és este vele fekszem. Ez megviseli az embert. Nagyon hiányzik a testvérem. Most, hogy 78 éves lenne, nem tudom, élne-e még vagy sem. De mindennap végigpörgetem az életét, mi lett volna, hogy lett volna. Természetesen nem tudom, csak fantáziálok. De megviselnek ezek a dolgok. Azt, hogy a testvéremet halálra ítélték, nem tudom sem megemészteni, sem megbocsátani. Semmit sem tudok ezzel már kezdeni, csak az emlékek maradtak.
– Az, hogy sikerült tisztáznia Mansfeld Pétert a nyilvánosság előtt, megnyugvást jelentett önnek?
– A szobra elkészült a Rózsadombon – Menasági Péter szobrászművész munkája –, s pályázat is volt az elkészítésére. És az egyik pályázó akkor adott nekem egy szobrot, amely végül nem került ki sehova, és azóta is itt van az ágyam mellett. Így amikor reggel felkelek, akkor Péter szobrára esik a tekintetem, és ha lefekszem, akkor is. Úgy érzem, Mansfeld Péter emléke mindent megkapott, ami lehetséges: könyvet írtak, filmet csináltak, utcát neveztek el róla, díjakat kapott és szobrot állítottak neki. Ennél több már nem is lehet. Persze igyekeztünk is, hogy megőrizzük az emlékét. Magam sokáig iskolákba jártam előadásokat tartani. Ezzel a bennem lévő feszültséget is próbáltam feldolgozni. Bár ez szinte lehetetlen. Hiszen egy gyermek életét vették el.
Borítófotó: Mansfeld Péter. Első fokon életfogytiglani börtönre, másodfokon halálra ítélték. Megvárták, hogy betöltse a 18. életévét, és 1959. március 21-én végezték ki. MANSFELD LÁSZLÓ. „A bátyám halálával ünnepelték meg a kommunisták a Tanácsköztársaság 40. évfordulóját”
