– A botrányoktól és az ellenzéki obstrukcióktól voltak hangosak a decemberi parlamenti ülések. Ön szerint kellő mértékben visszatartja ezektől az ellenzéki politikusokat a pénzbüntetés vagy a szóelvonás? Nem lenne-e szükség keményebb házszabályra?
– Úgy tűnik, valóban nincs visszatartó erejük a szankcióknak, de legalább a rendbontók beteges öröme nem felhőtlen. Letettem arról az illúzióról, hogy az ellenzéki képviselők, akiket otthon nem neveltek meg, rászoktathatók az Országgyűlésben a civilizált viselkedésre. A társadalom-lélektanban nem ismeretlen az „egy bolond százat csinál” jelensége. Ahelyett, hogy a már több ciklus óta parlamenti képviselők csitítanák a botrányokozást küldetésüknek tekintő, minden íratlan és írott szabályt felrúgó, frissen mandátumot szerzett frakciótársaikat, egy rosszul értelmezett versenyfelfogásban hozzájuk próbálnak idomulni. Azt gondolják, hogy a választók azért nem figyelnek rájuk, mert nem elég hangosak, holott csak azért nem, mert nem képesek nekik semmi értelmeset mondani. Kétségtelen, hogy nagyon szűk az ellenzék mozgástere, mert amit a kormány tesz, ahhoz képest nehéz hihetően vonzóbb alternatívát állítani, különösen azzal a hitelességi deficittel, amellyel a jelenlegi ellenzék összes pártja küzd. Mindazonáltal a demokratikus intézmények összessége és a saját választók tisztelete – nem beszélve az Országház sugallta méltóságról – nagyobb önfegyelemre kellene késztesse az úgynevezett demokratikus ellenzéket.
– De láthatóan nem készteti. Ekkora botrány, mint most, a rendszerváltás óta nem volt az Országgyűlésben. Ön hogy definiálja, mi történt pontosan a december 12-i ülésnapon?
– Ami az utolsó ülésen történt, az egy erőszakos kísérlet volt arra. hogy az ellenzék megakadályozza a legfőbb népképviseleti szervet abban, hogy alkotmányos kötelességét, a törvényhozást gyakorolja. Az országgyűlési törvény, illetve a házszabály az elnök jogává és feladatává teszi az Országgyűlés működése feltételeinek a biztosítását. Azért vagyok házelnök, hogy az idevonatkozó rendelkezéseket ne csupán lehetőségként értelmezzem. Kötelezettségemnek tartom, hogy a Ház méltóságát, tekintélyét – amennyire ez még lehetséges – fenntartsam.
– Tehát kemény pénzbüntetés várhat a renitensekre, esetleg büntetőjogi felelősség is felmerülhet az ellenzék akciója miatt? A mentelmi jog felfüggesztése és eljárások indítása is szóba kerülhet?
– Az ellenzéki képviselők magukra nézve egész egyszerűen egyoldalúan felmondták a demokratikus játékszabályok kötelező alkalmazását, és nyíltan semmibe veszik képviselői esküjüket. Nemcsak hogy nem tartják be a jogszabályokat, hanem kérkednek ezek áthágásával, és másokat is erre bujtogatnak, ami már felveti annak a kérdését is, hogy nem történt-e, nem történik-e itt részükről egy a házszabályi normák áthágásánál jóval súlyosabb – és e cselekmények súlyához igazodó szankciókkal fenyegetett – jogsértés. Azt kell mondjam azoknak, akik a józanságukból még megőriztek valamit: eddig és ne tovább, mert a tűzzel játszanak! Minden olyan ellenzéki képviselőtől, aki még a hazájának tekinti ezt az országot, elvárom, hogy a rend, ne pedig a káoszteremtők oldalára álljon.
Ellenzéik képviselők "munkában". A szavazók nem kérnek a botránypolitizálásból (fotós: Vörös Szilárd)
– 2018-ban nem ingott meg a centrális erőtér, viszont változások történtek az ellenzéki térfélen. Mit szól a jobboldali radikálisok, a Jobbik balratolódásához, illetve ahhoz, hogy a baloldalnak nyolc év sem volt elég a talpra álláshoz?
– A valaha a radikális jobboldali szavazók megszólítására szerveződött – Csurka István szavaival élve – új proletárpártnak sosem volt önazonossága, mivel a párt elnökének és alapítóinak szemlátomást mindig is önértékelési problémáik voltak. Mára elérkeztek a teljes morális csőd állapotába. Reménytelennek látom a helyzetüket. Annak a szavazóbázisnak a nagy része előtt ugyanis, amelynek körében 2010-ben és 14-ben népszerűséget szereztek maguknak, egyszer lehet elveszíteni a becsületet. Nem arról van szó, hogy 2022-ben esetleg ne jutnának be a parlamentbe, de nem látom mögöttük azt a szellemi hátteret, azt az intellektuális tartalékot, azt a valódi hitet, meggyőződést, amely elengedhetetlen a sikerhez. Alapvetően félreértették a politikát: azt gondolták, hogy ha az egyik árucikk, a gárdamellény nem fogy már eléggé, akkor azon majd olcsón túladnak, aztán a régi helyére beszereznek egy másikat – mondjuk csegevarás vagy hellerágis pólókat –, ami jobban megy. Csakhogy a politika nem így működik. Szépen kezdenek belesimulni a baloldali ellenzékbe, abba az oldalba, amelyiknek a kilátástalan kormányzása miatt nincs valódi ellenzéki alternatíva. Ugyanis a választók nagyon jól tudják, hogy a baloldal Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon idejében az SZDSZ-szel karöltve milyen színvonalon kormányzott, és nem kérnek újra belőle. Ismételten mondom: az ellenzék erői ott hibázzák el, hogy valójában nem is a kormánnyal, hanem egymással szemben szállnak versenybe, amely verseny pillanatnyi állását nem az IQ-hányadosokból, hanem a szemekben vöröslő vérerek és az elért decibelek számából próbálják megállapítani. Várják a forradalom vörös vonatát, amely – remélik – egyszer majd befut a Keleti pályaudvarra, ami persze soha nem fog megtörténni. Nehéz erre az egész őrületre elfogadható magyarázatot adni. Nekünk ugyanakkor meg kell próbálnunk továbbra is az ország problémáinak orvoslására, az emberek boldogulásának előmozdítására koncentrálni, s csak annyit foglalkozni az ellenzék elterelő akcióival, amennyit muszáj.
– A Fidesszel szemben jelenleg nem látni komolyan vehető ellenfelet. Viszont így a feszültségek táboron belül nőhetnek, jó példa erre az elmúlt hónapok kultúrpolitikai vitája. Ön szerint volt (vagy van) ennek valamilyen eredménye?
– A vita már a kilencvenes években elindult az MDF-en belül. Csurka Istvánnak és támogatóinak a Fórumból való kilépése tulajdonképpen egy – a mostaninál tágabb kontextusú – kultúrpolitikai vita eredője volt. A konzervatív jobboldal régi dilemmája került tehát újra elő: mi a teendő azzal a posztkommunista-liberális értelmiségi „elittel”, amelyik – a kizárólagosságra törés reflexeit a zsigereiben hordozva – bennünket sohasem tekintett partnernek, de még ellenfélnek sem, mindig ellenséget látott bennünk? Soha nem lehetett velük kiegyezni, mert a jobboldal gesztusait mindig a gyengeség jeleként értelmezték, és azon nyomban visszaütöttek. Harminc év után kellő tapasztalatot szereztünk, hogy kimondjuk: ebből elég volt! Ennek kinyilatkoztatására immár megfelelő erőnk van – itt most nem a kormányzati pozícióra, hanem a jobboldali értelmiség háttérbázisának szellemi és egzisztenciális stabilitására gondolok. Van egy generációs mozzanata is a mostani folyamatoknak. Mára ugyanis felnőtt egy olyan jobboldali nemzedék, amelyik egyértelműsítette: ezt a műsort nem kívánja folytatni. Kifejezetten hasznosnak tartom tehát a vitát. Viszont a vitatkozó felek stílusának – már a téma miatt is – egy minimális szintet meg kellene ütnie. A diskurzus bizonyosan sérelmekkel is jár, a vitázó felek egy kicsit belekóstolhatnak abba is, hogy a hivatásos közéleti emberek az elmúlt harminc évben milyen csatákon mentek keresztül. A felelős kormányzati döntéshozóktól pedig azt várom el, hogy értsék, mi fáj a saját bázisuk véleményformáló tagjainak. A politikának az a dolga, hogy lehetőséget, eszközöket biztosítson a nemzet jövője iránt elkötelezett értelmiségiek számára, hogy a közösség javára bontakoztathassák ki a tehetségüket.
– Néhány hónap múlva uniós parlamenti választások lesznek. Mit szól ahhoz, hogy az EU legerősebb tagállamainak a vezetői – Angela Merkel és Emmanuel Macron – meggyengültek?
– Csak nagy vonalakban nézzük végig, mi is zajlik az Európai Unióban. Még nem tudjuk, hogy a britek milyen kondíciókkal lépnek majd ki a közösségből, de a politikai válság garantált; még az sem biztos, hogy a folyamat végén maga Nagy-Britannia egyben marad-e. Párizs lángokban; Svédországban és Belgiumban – a migránsokat elutasító pártok előretörését követően – éppen nincs kormány. Németországban zuhanórepülésben vannak a hagyományos néppártok, a hivatalban lévő kancellár már a pártját sem tudja vezetni. Olaszország – nem a mostani kabinetnek köszönhetően – a csőd szélén tántorog gazdasági értelemben és a migrációs válság kezelésében is. Ausztria most kezd éledezni, a spanyolok balos populistái pedig éppen most engedik rá a migránsokat az országukra. Görögország, amely – Magyarországgal szemben – nem volt képes kiszabadulni a pénzügyi, gazdasági válságból, egy évtizede szenved. Szinte csak Közép-Európa, a visegrádi országok stabilak és rendelkeznek egyúttal jó kilátásokkal a jövőre nézve. Az Európai Bizottság nem elegáns kívülállóként nézi végig ezeket a folyamatokat, hanem aktívan részt vett a tagállamok válságainak elmélyítésében. Arra hívnám fel tehát Európa vezetőinek a figyelmét, hogy lenne mire szerénynek lenniük, hiszen nemhogy az unió közös ügyeivel, de a saját országaik problémáival sem képesek megbirkózni. Persze lehet, hogy ők is inkább a káoszban, semmint egy tőlük függetlenül létrejövő új rendben érdekeltek.
– Az ön által említett országok vezetői közül többen is a Fidesszel egy pártcsaládban, az Európai Néppártban politizálnak. Az elmúlt hónapokban felmerült, hogy a Fideszt kizárnák az EPP-ből. Miként látja: a pártcsaládon belül a konzervatívok és kereszténydemokraták felülkerekednek a liberálisokon?
– Az EPP-ben olyan pártok vetették fel a kizárásunkat – nem mondanám, hogy komoly elhatározással –, amelyeknek a súlya elenyésző a pártcsaládon belül. Az erős, nagy formációk láthatóan nem tartották ezt olyan fontosnak, hogy maguk álljanak a csatasor élére, ezért inkább lepasszolták ezt a munkát azoknak, akik ezáltal néhány hétig fontosabbnak tűntek, mint a valódi jelentőségük. Amúgy nem a mi értékrendünk változott az EPP-be való felvételünk óta, hanem azoké, akik 2009-ben néppártiként elfogadhatónak tartották, hogy a hívő katolikus Rocco Buttiglione nem, a posztbolsevik Kovács László viszont lehet európai biztos.
Mi már megtapasztaltuk, hogy amikor a demokrácia szó elé odabiggyesztenek valamilyen jelzőt, az kvázi fosztóképzővé válik. Így volt ez a „népi” és így van ez a „liberális” demokráciával is. Az első valójában a „prolidiki” szinonimájaként volt használatos, a másodikban pedig minél több lett a liberalizmus, annál kevesebb maradt a demokráciából – mígnem tökéletes áldemokráciává vált az, amit nyugaton felépítettek maguknak. Az utóbbi magyarországi képviselői a sajtószabadságot féltik, miközben még mindig kétszer annyi emberhez jutnak el az ő üzeneteik, mint a jobboldalé. Ők beszélnek jogállamiságról, miközben minden fennakadás nélkül alkalmazzák a jogtiprást az Európai Parlamentben Magyarországgal szemben. Ők beszélnek jogállamiságról, miközben a migránsoknak tömegével kiadott anonim bankkártyák ügye egyértelműen felveti a bűncselekmény gyanúját is. Mialatt szabadságról beszélnek, megfélemlítik, egzisztenciálisan fenyegetik a politikai ellenfeleiket. Már-már az ötvenes évekre emlékeztet, hogy a munkavállalókat a magáncégeknél is a szőnyeg szélére állítják, sőt kirúgják, ha a hivatalos kormánypolitikával vagy a politikai korrektség felett őrködő, „haladó” véleményterroristákkal szemben más nézeteket hangoztatnak. Az EU a morális csőd szélén áll; nem az intézményi konstrukció, hanem azok miatt, akik erőnek erejével egy Európai Egyesült Államokat akarnak kovácsolni a szuverén nemzetállamok megtörésével. Nem fog nekik sikerülni, mert jövő májusban, az európai parlamenti választásokon kiderül, hogy Európában azok vagyunk többségben, akik sem egy negyedik birodalomnak, sem pedig egy vörös helyett liberális rongyokba öltözött, európai tanácsköztársaságok szövetségének nem kívánunk az alattvalói lenni. Addig persze még nehéz hónapok állnak előttünk.
Fotós: Kőhalmi Péter
