MIGRÁNSELLENES TÜNTETÉSEK
Berlin, Párizs, Nizza, Kandel, Chemnitz – csak öt városnév a sok közül, ahol migránsok követtek el halálos áldozattal járó támadásokat. Chemnitz nem az első és sajnos nem is az utolsó ilyen eset. Miért foglalkozik a német és a nemzetközi mainstream sajtó mégis ennyit a szászországi városban történtekkel?
A választ az október 14-i bajor tartományi választásban kell keresnünk, ahol Angela Merkel CDU-jának a testvérpártja, a CSU hetven év után veszíti el abszolút többségét. Már a tavaly szeptemberi Bundestag-megmérettetésen is tizenkét százalékot estek a négy évvel korábbi eredményükhöz képest, azóta ráadásul tartósan a negyvenszázalékos lélektani határ alá csúsztak.
GYŰLÖLETBESZÉD
A német mainstream politika és média a régi receptet vette elő, s a „náci” kártyát játssza ki. Mindenki, aki kritizálja a nyitott kapuk politikáját, az náci, idegengyűlölő vagy minimum jobboldali populista. A politikai korrektségre kényesen ügyelő Németországban senki sem akarja, hogy nácinak bélyegezzék, így sok német inkább nem fogalmaz meg nyilvános kritikát.
Kezdetben ez még működött is. Az újkori népvándorlás első tetőzését hozó 2015-ös évben a német közösségi médiát több olyan hír járta be, hogy egy-egy vitatott bejegyzés miatt bíróságok akár több ezer eurós büntetést is kiszabtak. Ami az USA-ban az első alkotmánykiegészítés szerint a szólás szabadságának a körébe tartozik, az Németországban „gyűlöletbeszédként” büntethető.
Volt olyan eset is, amikor mainstream-média-munkások látogattak el egy munkahelyre, azt kérdezve a cégvezetőtől, hogy ott mindenki úgy gondolkodik-e, mint a bevándorlást közösségi bejegyzésében kritizáló egyik munkatársuk, mert akkor az egész vállalat idegengyűlölő. Mondani sem kell, hogy az inkriminált kolléga meddig dolgozhatott még ott, vagy a többiek ezt látva milyen szabadon nyilvánítanak véleményt a közösségi médiában.
Ez a gyakorlat sokáig elhallgattatta a tömeges bevándorlás miatti bírálatot. A „Wir schaffen das!” (Megcsináljuk!) utasítás jegyében a megoldást keresték, a szembeötlő problémákat pedig félresöpörték. Berlin és Brüsszel elsősorban az öregedő társadalom és az égető szakmunkáshiány problémáinak az orvoslására lépett a nyitott kapuk politikájának útjára, kapni akartak a lehetőségen, ám a célokhoz nem társítottak ösztönző rendszert, s nem tanultak a korábbi francia, belga és brit hibákból sem.
A német elitnek ráadásul jó tapasztalatai voltak a bevándorlással kapcsolatosan, hiszen már a XVII. századtól nagy számban érkeztek menekültek a tartományokba, akik idővel a társadalom hasznos tagjaivá váltak. A II. világháború után jött vendégmunkások tekintetében szintén jó tapasztalatokat szereztek, ők is eleve dolgozni akartak, és a társadalombiztosítás nettó befizetői voltak. Az 1990 után érkezett kétmillió volgai némettel sem voltak nagyobb gondok, a sokgyermekes családok második-harmadik generációja már inkább németül beszél, egyre kevésbé oroszul.
EZ LENNE A MUNKAERŐPÓTLÁS?
Az alapötlet szerint a muszlim migránsokat egy kötelező kvóta szerint osztották volna szét az EU-ban, így nem csak három-négy országra zúdult volna a tömeg. Egy másik hibás felvetés szerint a nyugati fogyasztói társadalom elég vonzó ahhoz, hogy a jövevények beálljanak a sorba és idővel asszimilálódjanak. A fogyasztói társadalom mint csodafegyver lett volna hivatott a muszlimokat a nyelvtanulás és a szakképzés felé terelni, hiszen abba egy főállásból húzott jövedelem a legbiztosabb belépőjegy.
Azt gondolták, hogy az európai minta az idegen kultúrájú és vallású embereknél is működni fog, s majd ők sem elégszenek meg a nyugat-európai országokban minimális életszínvonalt biztosító szociális segéllyel, hanem egy átmeneti felkészülési idő után munkába állnak. Ezzel hitegették a német embereket is, akiknek a politikusi beszédek szerint pusztán „meg kell előlegezni” a migránsok letelepítésének a költségeit, amelyeket utóbbiak majd a munkájukkal fizetnek vissza.
Míg egy átlagos német nő csak 29 évesen szüli meg első és gyakran egyetlen gyermekét, addig egy szír vagy iraki ezt a húszas évei elején megteszi, és átlagban több gyermeket is vállal. A bevándorlási matematika szerint az első hullámmal érkező migránsok idővel munkába állnak, így ők termelik ki a második generáció felnevelésének a költségét.
Amennyiben a muszlimokra jellemző három-négy-öt gyerekes nagycsalád minden egyes sarjától csak két-három újabb születik, már biztosítható – a németek csökkenő gyermekvállalási kedve mellett is – a nyolcvanmilliós németországi lakosságszám. A német elit a keleti tartományokban ugyanis egyszer már megtapasztalhatta, hogy az elvándorlás miatt üressé vált infrastruktúrát milyen drága fenntartani, vagy szélsőséges esetben – mint a panelházaknál – visszabontani.
„Mennyivel egyszerűbb” megoldás új embereket hozni! Mivel az EU-ból már régen nem jönnek elegen a másfél millió üres német állás feltöltésére, a nem uniós országokban pedig nehéz munkavállalási engedélyt kapni, ezért Európán kívüli megoldást kerestek. A „polgárháborús menekült” ugyanis nem esik munkaerőpiaci korlátozás alá, ezért nagy számban befogadható. Ha már helyben vannak, „integrálnák” őket, azaz munkavállalási engedélyt adnak nekik.
A SEGÉLY ALLAHTÓL JÖN
A polgárháborús országokból és diktatúrákból érkező, fiatal, életerős férfiak nem ijednek meg a puha szankcióktól. Miután megtapasztalták, hogy csoportosan országhatárok tucatjain is át tudnak jutni, a törvényekre hivatkozó német rendőröknek alig van respektje. A Soros-hálózathoz tartozó álcivil szervezetek ráadásul jól ki is okosítják őket a jogaikról, míg a kötelességek ismertetésénél már nem ennyire szorgosak.
A bevándorlási tervek szerint a német szociális segély havi 416 eurós összege kellő ösztönzés a nyelvtanulásra és szakképzésre, amelyek elvégzése után egy főállásból ennek négy-ötszörösét is meg lehet keresni. A migránsokat egy országon belüli kvóta szerint osztják szét, ahol röghöz kötik őket. Akinek van munkaszerződése vagy megkapja a menekülti státust, az már bárhová költözhet. A többiek helyben vesznek részt képzéseken, amelyek javítják elhelyezkedési esélyeiket és ezzel a mobilitásukat.
Jelenleg a migránsoknak csupán a harmada dolgozik; Thilo Sarrazin szocdem közgazdász számításai szerint többségük döneresként, fodrászként vagy zöldségesként, amely nem hiányszakma, és alacsony a hozzáadott értéke.
Ezt látva nem csoda, ha a németek körében egyre nagyobb az elégedetlenség. Miközben egyre több pénzt vonnak le tőlük adók és más közterhek formájában, addig a „képzésben” lévő bevándorlók többsége nem törekszik beállni a sorba. Sok migráns el is mondja, hogy ők nem dolgozni jöttek, hanem eddigi életüket akarják jobb körülmények között folytatni. Az sem segíti az integrációt, ha a mecsetben az imámtól azt hallják, hogy a segélyt nem a német/osztrák/holland adófizetők pénzéből, hanem egyenesen Allahtól kapják, és az nekik jár.
A migránsokkal rég elfeledett szokások is érkeztek. A kislányokat és a nőket hamar kiveszik az iskolából, vagy az állampolgárság megszerzése után az óhazából hoznak nekik férjet, így a hagyományos muszlim családmodell öröklődik tovább. Sokkal aggasztóbb a fegyverviselet és az erőszak, amely a polgárháborús országokban a túlélést biztosítja. A hetven éve békében élő Európa elszokott az erőszaktól mint konfliktuskezelési módtól, egy európai kétszáz éve nem hord magánál fegyvert.
A bevándorlók körében viszont elterjedt a kés, amelyet gyakran elő is vesznek, s mint Chemnitzben, akár használnak is. Az állam erőszak-monopóliuma a németek szeme előtt porlik szét, a rosszul fizetett, nagyvárosokban másodállást vállaló rendőröknek a migránsok szemében nincs respektje.
Akiket elkapnak, azok hamar szabadlábra kerülnek. Sokszoros bűnelkövetőket sem lehet kitoloncolni, mert a hazájukban üldözés várna rájuk. A német média olyan botrányoktól hangos, melyekben elítélt betelepedetteket nem toloncoltak ki, és azok újabb bűncselekményeket, akár gyilkosságokat követtek el.
A német nagyvárosok képe így alapvetően megváltozott. Ezalól csak a gazdagok belvárostól távoli városrészei alkotnak kivételt. Az átlag nyugat-európainak a migráció terhei jutnak, míg a hasznot – mint azt a nemrég elhunyt Udo Ulfkotte könyvéből is tudhatjuk – kevesek söprik be.
CSEPPEK A POHÁRBAN
Németországban három évvel az újkori népvándorlás első tetőzése után a kilátástalanság lett úrrá. A Willkommenskultur pártjainak nagykoalíciója egy most vasárnapi választáson is többséget kapna, így jelenleg nincs politikai alternatíva. Annyi változás már van, hogy egy chemnitzi börtönőr névvel vállalva szivárogtatta ki a letartóztatási parancsot, amelyből kiderült, hogy migránsok voltak a tettesek. A német elhárítás (BfV) vezetője is szembement az árral, amikor kétségbe vonta a bevándorláspárti politikusok által hangoztatott érvet, miszerint hajtóvadászat zajlott idegen kinézetű emberekre.
Merkel kancellár rossz szokása szerint ki akarja várni a probléma elcsitulását. A német média a migráció helyett minden más gondról beszél, ám egy-egy ilyen szörnyű gyilkosság újra visszahozza az alapproblémát. A mainstream média kölni felsülése után már nem hallgathatják el az ilyen eseteket. Sajnos minden héten jut legalább egy csepp abba a bizonyos pohárba.
Borítófotó: „antirasszista” koncert Chemnitzben. Ami az USA-ban szólásszabadság, az Németországban „gyűlöletbeszéd”
